20.rész
" Hogy lehet az, hogy ennyire félek elveszíteni téged, miközben még nem is vagy az enyém? "
Gyors léptekkel haladtam
az úton. Nem tudtam merre vagyok, de mindenhol jó, csak ne abban a házban
legyek! Hogy is lehettem ennyire hiszékeny? Még jó, hogy nem azt mondta, hogy
azért adtam neki magam, mert ő híres. Már csak az kellett volna.
- Lara várj! Állj meg! – loholt utánam Pierre. Nem ártana neki egy kis edzés…
- Mit akarsz? – álltam meg, és fordultam hátra.
- Mond már, hogy mi a fene folyik itt, mert ő most elkezdett szétzúzni pár dolgot a házban.
- Még jó, hogy nem rágcsálja, ha már ekkora patkány. – válaszoltam neki nem túl kedvesen. Értetlenül nézett rám, amit meg is értettem. Fél órával ezelőtt annyira tökéletes volt minden… miért kell ennyire beképzeltnek lennie? Aztán hirtelen felnevetett. Ezt most én nem tudtam hova tenni.
- Neked meg most mi bajod van? – kérdeztem.
- Ez jó poén volt. – nevetett, bár ez ha vicc is, akkor elég morbid…
- Akkor most már mehetek? – kérdeztem teljesen komolyan tőle, mire ő is komoly lett.
- Örülnék ha inkább elmondanád, hogy mi történt, hátha tudok segíteni.
- Ezen már nem lehet segíteni.
- Akkor sétáljunk egyet, és elmeséled mi történt, és nem próbálok meg segíteni. Rendben? – nyújtotta a kezét, amit elfogadtam. Így alku kötött minket. Elindultunk, közben pedig elkezdtem neki mesélni az egész estét, és reggelt is. Ő csak bólogatott, és néha-néha mondott egy „aha”-t, de nem szólt közbe. Eléggé érdekes. Nem tudom miért ilyen kedvesek még mindig velem. Főleg azt nem, hogy Pierre miért ilyen.
- Aztán bedurcizott, hozzávágta a fejemhez, hogy játszok vele, és akkor jöttem el. Ennyi. – fejeztem be végül a kis monológomat. Hosszú csönd lett. Most gondolkozik, vagy hülyének tart, hogy ezért jelenetet rendezek.
- Megértelek. Eléggé dúrva, hogy ezt mondta, amikor eléggé rögös út vezetett egymáshoz. Főleg, hogy oda is adtad magad neki. Nem tudom mi van vele, de majd beszélek a hülye fejével.
- Figyelj Pierre. Nagyon rendes és édes srác vagy, de ne! Alkut kötöttünk, úgyhogy kérlek ne csinálj semmit. Legalább az én igazam vált valóra, amitől féltem. Attól még találkozhatunk meg minden, de nem szeretném őt látni. Úgy beszélt velem, mint valami kis szukával, akit az egyik koncert után hívott fel magához, és játsza a nagy macsót. Nekem nincs ilyenre szükségem. De… azt hiszem, hogy hazamegyek. Kármen szerintem itt marad, de én hazamegyek, hogy a közelembe se legyen. Tudom hogy túl drasztikus megoldás, de… megkedveltem. De hiába. – mondtam szomorú hanggal. Leültünk egy parkba, és ott folytattuk tovább a beszélgetést.
- Mit szólnál inkább, ha ketten elutaznánk valahová, hogy egy kicsit észrevegye magát? – szegezte nekem ezt a meghökkentő kérdést.
- Micsoda? Te teljesen dilis vagy, ez már tuti! – akadtam ki. – Ha meglátnak veled, jön valami rajongó, aztán még a végén összeboronálnak minket. Én meg nem szeretnék „celeb” lenni.
- Jaaaj, te. Túl komplikált vagy nekem. Más egyből ugrana nekem. – mosolygott egy hatalmasat.
- Mi lenne ha nem növelnéd a már így is túl nagy önimádatodat? – nevettem el magam.
- Te idefigyelj. Még egy ilyen beszólás, és megbánod.
- Hajjjajj, Pierre Bouvier megfenyegetett egy lányt. A sajtó vajon mit fog szólni? – nevettem el magam, mire ő elővette a „készülök valamire” tekintetét. Hát, meg is bántam, hogy ezt kimondtam. Elkezdett csikizni, mire én úgy visítottam, hogy 50 km-s körzetben mindenki meghallotta.
- Hagyd abba, kérlek, kérlek, kérlek. – könyörögtem neki, de nem elégedett meg csak ezzel. Felkapott a vállára, és elindultunk. Közben vertem folyamatosan a hátát, próbáltam beleharapni, de nem jártam sikerrel. Aztán megláttam hova készül. A park közepén volt egy szökőkút, és mi egyenesen arra mentünk. Kész végem, szeretek mindenkit, Ámen!
Egyenesen belement a szökőkútba, engem teljesen bele is rakott. Persze óvatosan, nehogy megsérüljek. Tiszta víz lettem, míg ő csak a térdéig volt vizes.
- Ezt most megbánod! – hadat üzentem neki, és elkezdtem fröcskölni, amelyből egy jó kis csata lett. Már mind a ketten csurom vizesek voltunk, de nem hagytuk abba. Csikiztük egymást, kergetőztünk, és cukkoltuk egymást. Végülis, igazi forma ez a srác! Már vagy fél órája így szórakoztunk, mikor észrevettem, hogy egy kisebb tömeg gyűlt körénk, és minket fotóznak.
- Pierre, baj van. – mondtam neki, miközben ő éppen ki akart cseszni velem valahogy. Körbenézett, és hirtelen komoly lett.
- Itt a pulcsim – vette le magáról – takard el az arcod. – én úgy is tettem. Tényleg nem akartam, hogy tudják ki vagyok. Nagyon jó móka volt, de kicsit túllőttünk a célon.
- Gyere! – fogta meg a kezem, és elkezdett húzni, mikor látta, hogy eltakartam magam. De ki tudja közben mennyi kép készült rólam, ahol az arcom is látszódik? Pierre felhívott közben valakit. Hogy nem ázott el a telefonja? Biztos valami E.T féle telefonja van, ami immunis mindenre… Az út felé húzott, ahol hangos fékcsikorgásokkal megjelent egy audi, amibe azonnal be is szálltunk, és elindultunk.
- Haver, ne haragudj, hogy összevizeztük az ülésed. Kitisztíttatom, eskü! – mentegetőzött Pierre. Én az ajtónak dőlve néztem ki az ablakon, miközben a pulcsi még mindig takarta az arcomat. Mit mondhattam volna? Kérjek valami olyanért bocsánatot, amihez semmi köze?
Csönd volt a kocsiban. Az a kínos csönd. Utáltam ezt mindig. De nem tudtam mit mondhatnék… Megálltunk egy ismeretlen ház előtt. Gondolom Pierre-é volt. Kiszállt, én meg utána. Nem akartam kettesben maradni vele. Nincs semmilyen megbeszélni valónk. Mikor kiszálltam én is, hátrapillantottam, és láttam a csalódottságot az arcán.
- Lara várj! Állj meg! – loholt utánam Pierre. Nem ártana neki egy kis edzés…
- Mit akarsz? – álltam meg, és fordultam hátra.
- Mond már, hogy mi a fene folyik itt, mert ő most elkezdett szétzúzni pár dolgot a házban.
- Még jó, hogy nem rágcsálja, ha már ekkora patkány. – válaszoltam neki nem túl kedvesen. Értetlenül nézett rám, amit meg is értettem. Fél órával ezelőtt annyira tökéletes volt minden… miért kell ennyire beképzeltnek lennie? Aztán hirtelen felnevetett. Ezt most én nem tudtam hova tenni.
- Neked meg most mi bajod van? – kérdeztem.
- Ez jó poén volt. – nevetett, bár ez ha vicc is, akkor elég morbid…
- Akkor most már mehetek? – kérdeztem teljesen komolyan tőle, mire ő is komoly lett.
- Örülnék ha inkább elmondanád, hogy mi történt, hátha tudok segíteni.
- Ezen már nem lehet segíteni.
- Akkor sétáljunk egyet, és elmeséled mi történt, és nem próbálok meg segíteni. Rendben? – nyújtotta a kezét, amit elfogadtam. Így alku kötött minket. Elindultunk, közben pedig elkezdtem neki mesélni az egész estét, és reggelt is. Ő csak bólogatott, és néha-néha mondott egy „aha”-t, de nem szólt közbe. Eléggé érdekes. Nem tudom miért ilyen kedvesek még mindig velem. Főleg azt nem, hogy Pierre miért ilyen.
- Aztán bedurcizott, hozzávágta a fejemhez, hogy játszok vele, és akkor jöttem el. Ennyi. – fejeztem be végül a kis monológomat. Hosszú csönd lett. Most gondolkozik, vagy hülyének tart, hogy ezért jelenetet rendezek.
- Megértelek. Eléggé dúrva, hogy ezt mondta, amikor eléggé rögös út vezetett egymáshoz. Főleg, hogy oda is adtad magad neki. Nem tudom mi van vele, de majd beszélek a hülye fejével.
- Figyelj Pierre. Nagyon rendes és édes srác vagy, de ne! Alkut kötöttünk, úgyhogy kérlek ne csinálj semmit. Legalább az én igazam vált valóra, amitől féltem. Attól még találkozhatunk meg minden, de nem szeretném őt látni. Úgy beszélt velem, mint valami kis szukával, akit az egyik koncert után hívott fel magához, és játsza a nagy macsót. Nekem nincs ilyenre szükségem. De… azt hiszem, hogy hazamegyek. Kármen szerintem itt marad, de én hazamegyek, hogy a közelembe se legyen. Tudom hogy túl drasztikus megoldás, de… megkedveltem. De hiába. – mondtam szomorú hanggal. Leültünk egy parkba, és ott folytattuk tovább a beszélgetést.
- Mit szólnál inkább, ha ketten elutaznánk valahová, hogy egy kicsit észrevegye magát? – szegezte nekem ezt a meghökkentő kérdést.
- Micsoda? Te teljesen dilis vagy, ez már tuti! – akadtam ki. – Ha meglátnak veled, jön valami rajongó, aztán még a végén összeboronálnak minket. Én meg nem szeretnék „celeb” lenni.
- Jaaaj, te. Túl komplikált vagy nekem. Más egyből ugrana nekem. – mosolygott egy hatalmasat.
- Mi lenne ha nem növelnéd a már így is túl nagy önimádatodat? – nevettem el magam.
- Te idefigyelj. Még egy ilyen beszólás, és megbánod.
- Hajjjajj, Pierre Bouvier megfenyegetett egy lányt. A sajtó vajon mit fog szólni? – nevettem el magam, mire ő elővette a „készülök valamire” tekintetét. Hát, meg is bántam, hogy ezt kimondtam. Elkezdett csikizni, mire én úgy visítottam, hogy 50 km-s körzetben mindenki meghallotta.
- Hagyd abba, kérlek, kérlek, kérlek. – könyörögtem neki, de nem elégedett meg csak ezzel. Felkapott a vállára, és elindultunk. Közben vertem folyamatosan a hátát, próbáltam beleharapni, de nem jártam sikerrel. Aztán megláttam hova készül. A park közepén volt egy szökőkút, és mi egyenesen arra mentünk. Kész végem, szeretek mindenkit, Ámen!
Egyenesen belement a szökőkútba, engem teljesen bele is rakott. Persze óvatosan, nehogy megsérüljek. Tiszta víz lettem, míg ő csak a térdéig volt vizes.
- Ezt most megbánod! – hadat üzentem neki, és elkezdtem fröcskölni, amelyből egy jó kis csata lett. Már mind a ketten csurom vizesek voltunk, de nem hagytuk abba. Csikiztük egymást, kergetőztünk, és cukkoltuk egymást. Végülis, igazi forma ez a srác! Már vagy fél órája így szórakoztunk, mikor észrevettem, hogy egy kisebb tömeg gyűlt körénk, és minket fotóznak.
- Pierre, baj van. – mondtam neki, miközben ő éppen ki akart cseszni velem valahogy. Körbenézett, és hirtelen komoly lett.
- Itt a pulcsim – vette le magáról – takard el az arcod. – én úgy is tettem. Tényleg nem akartam, hogy tudják ki vagyok. Nagyon jó móka volt, de kicsit túllőttünk a célon.
- Gyere! – fogta meg a kezem, és elkezdett húzni, mikor látta, hogy eltakartam magam. De ki tudja közben mennyi kép készült rólam, ahol az arcom is látszódik? Pierre felhívott közben valakit. Hogy nem ázott el a telefonja? Biztos valami E.T féle telefonja van, ami immunis mindenre… Az út felé húzott, ahol hangos fékcsikorgásokkal megjelent egy audi, amibe azonnal be is szálltunk, és elindultunk.
- Haver, ne haragudj, hogy összevizeztük az ülésed. Kitisztíttatom, eskü! – mentegetőzött Pierre. Én az ajtónak dőlve néztem ki az ablakon, miközben a pulcsi még mindig takarta az arcomat. Mit mondhattam volna? Kérjek valami olyanért bocsánatot, amihez semmi köze?
Csönd volt a kocsiban. Az a kínos csönd. Utáltam ezt mindig. De nem tudtam mit mondhatnék… Megálltunk egy ismeretlen ház előtt. Gondolom Pierre-é volt. Kiszállt, én meg utána. Nem akartam kettesben maradni vele. Nincs semmilyen megbeszélni valónk. Mikor kiszálltam én is, hátrapillantottam, és láttam a csalódottságot az arcán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése