Why am I afraid to lose you when you aren’t even mine?

16. rész

 The end is not as fun as the start…

- Sziasztok. - Köszöntek nekünk, majd észrevehetően zavarban voltak valamiért. Aztán lejebb néztem, és akkor láttam meg, hogy David keze Kármen derekán pihen. Kármen ezt egyből észre is vette, majd azonnal lesöpörte David kezét magáról, és el is húzódtok egymástól. Nocsak, valami kellemes történhetett velük. Bár, remélem nem ugrott bele semmi olyan dologba Kármen, ami korai lenne…
- Sziasztok. – köszöntünk mi is nekik vissza egyszerre. Erre csak elmosolyodtam. Sokszor volt ilyen anyukámmal is. Mindig elnevettük magunkat, és már már szokássá vált, hogy ilyenkor elmegyünk, és eszünk valami sütit, vagy eszünk egy fagyit. Egy idő után viszont már undorodtam tőle… de ez most teljesen mellékes. Kicsit mintha megfagyott volna a hangulat… olyan volt, mintha feszültség lenne a levegőben.
- Figyeljetek, sajnálom ami történt… nem önmagam voltam…  nekem ez sok… volt. – elszégyelltem magam. Tényleg nem kellett volna úgy viselkednem, de lehet, hogy aki átélte már ugyanazt amit én, ugyanígy viselkedett volna. De ez már egy másik téma.
- Lara, figyelj. – jött oda hozzám Kármen. – érthető. Megértette mindenki, hogy mi a helyzet, mert elmondtam nekik. Ne akadj ezen ki légyszives. Tudniuk kellett, hogy miért volt az, ami.
- Megértem, persze. Sebastiennel megbeszéltük már a dolgokat. De a többiekkel is el kellene beszélnem. Tőlük is bocsánatot kellene kérnem.
- Nem hiszem hogy fognak rád haragudni – szólt közbe Sebastien. – kitalálták, hogy ilyen ivós társasjátékot akarnak veled játszani, mert hogy milyen jól bírod a piát. – nevette el magát, bár szerintem ez egyáltalán nem volt vicces.  Mikor meglátta az arckifejezésem, egyből lehervadt a mosolya.
- Oké,oké, hanyagolom ezt a témát! – mondta végül Sebastien, és megadóan felemelte kezeit.
- Jobban is teszed, különben megbánod! – mondtam fenyegetően, de nem bírtam ki mosolygás nélkül.
- Azt hiszem, mi megyünk egyet sétálni. Itt vannak a cuccaid – nyújtotta oda a zacskót Kármen nekem. Elvettem, majd letettem az asztalra.
- Köszönöm szépen. Aztán vigyázzatok magatokra. – utasítottam őket egy kicsit. Mintha anyáskodni akarnék felette… biztosan idegesíti.
- Ti meg érezzétek jól egymást! – kacsintott David, majd elindultak kifelé.
- Remélem tudod, hogy ezt nem hagyom annyiban, David!? – szóltam még utána.
- Reméltem is! – majd becsukták maguk után az ajtót. Újra kettesben voltam vele. Nem tudtam mit kellene tennem, vagy esetleg mondanom. De megtette Ő helyettem.
- Nincs kedved megnézni valami filmet? Vagy hazavigyelek? – érdeklődött. Hirtelen nem is tudtam, hogy melyik lenne a legjobb. De ha már a bocsánatkéréseknél tartunk, akkor ott maradok, és igyekszem jó kislányként viselkedni, és helyrehozni a dolgokat.
- Szívesen megnéznék valami filmet. – mosolyogtam rá. – De azt hiszem, előtte átöltözöm, még a végén csaj illata lesz a ruháidnak. – és azzal a lendülettel megfogtam a zacskót amiben a ruháim voltak, és bementem a szobába, ahol aludtam. elkezdtem kivenni a cuccaimat, és egyre nagyobb ámulatba estem. Miniszoknya, mell alá érő póló, szexi felhérnemű… azthiszem, ezért még meg fogom ölni őt, az biztos.
- Azt hiszem, maradnék a te ruháidban, mert ha felveszem azt, amit Kármen és David hozott el nekem, akkor még valami rossz lánynak néznél. – mosolyogtam rá.
- Persze, semmi baj. Milyen filmet néznél meg? – érdeklődött.
- Hmm, én mondjuk imádom a Star Wars-t… meg a Harry Pottert, de akár jöhet valami Crank féleség, vagy Harcosok klubbja, esetleg a Vasember… - kezdtem el sorolni a filmeket, amiket akkor nézek, amikor beteg vagyok, és annyiszor tudom megnézni, ahányszor akarom. Sosem unom meg ezeket a filmeket!
- Hűűű, hát akkor… nem is tudom melyiket válasszam, mindegyiket szeretem én is. – válaszolt rögtön. Fogalmam sincs, hogy mit kellene válaszolnom. Ez tőle sem rendes válasz, azt hiszem.
- Mit szólnál inkább ahhoz, ha este elmennék vacsorázni valahova? Csak így ketten, és megismernénk egymást. – kérdezte kissé félénken.
- Nyilvános helyre veled? Nincs öngyilkossági hajlam bennem, ne haragudj. – nevettem el magam.
- Hmm. Akkor mit szólnál, ha inkább én főznék valamit, és itt kajálnánk? – kérdezte Sebastien. Elpirultam, nem is kicsit, és ezt biztosan látni is lehetett rajtam. Nem igazán randiztam eddigi életem során.
- Ez mindjárt jobban hangzik! – válaszoltam lelkesen. – De csak ha nem keversz valami mérget az italomba, esetleg az ételbe. Nem igazán szeretnék meghalni, de komolyan! – nevettem el magam újra.
- Azt hiszem, ez még teljesíthető. – mosolyodott el. – Akkor hazaviszlek, készülj össze, és mondjuk… fél 8-ra ott vagyok érted, rendben?
- Tökéletesen megfelel!

Becoming fearless is impossible. The point is to learn how to control your fear and how to be free from it!

15.rész

 When life gives you a hundred reasons to cry, show life a thousand reasons to smile

Nagyokat pislogtam, próbáltam magamhoz térni. A fejem rettentően fájt, és ezáltal a hangokat is rosszul tűrtem. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból. Meglepett, hogy nem vagyok meztelen, és sehol valami érdemleges, ami arra utalna, hogy csináltak velem valamit az éjjel. A köntösöm is rajtam volt. Egy papucs is oda volt készítve az ágy mellé, bár még mielőtt belebújtam volna láttam, hogy egy csöppet nagy lesz a lábamra. De nem zavart. Most nem. Ki kellett derítenem, hogy hol is vagyok jelenleg, és hogy hogy kerültem ide. Kiléptem az ajtón, és finom reggeli illat csapta meg az orromat. A illat irányába lépkedtem, mikor megérkeztem a konyhába, ahol egy srác kis fehér kötényben, rövidgatyában, és egy fekete pólóban. Szerintem hallotta, ahogy megérkeztem oda, vagy csak egy hatodik érzék munkálkodik az emberben, de egyenesen rám nézett, és elmosolyodott. Én is ugyan ezt tettem. Sebastien volt az.
- Hmm, de jó illata van. – ültem le az asztalhoz.
- Remélem nem csak az illata lesz jó, hanem ízleni is fog. Parancsolj. – mondta, majd odarakta elém a rántottál. Szegény, azt hiszi, hogy ezt a 8 tojásból készült rántottát, meg fogom enni… kis hiszékeny. Elkezdtem enni, majd elfogott a bűntudat. Ahogy viselkedtem vele tegnap, az nem volt épp a legkedvesebb, és ő mégis úgy viselkedik velem, mintha semmi sem történt volna. Valamit azért csak kellene mondanom… vagy megbeszélni, vagy akármi…
- Sajnálom, amit tegnap műveltem, nem volt szép tőlem. Tudom, hogy egy tapló voltam! Én csak… csak tudom milyen egy zenész barátja lenni. Vagyis én ott barátnő voltam, de az most mellékes. Megkeserítette az életemet. Én nem akarom újra ugyanazt, ami volt. Teljesen tönkretett… - ekkor lenéztem a padlóra. Nem tudtam ránézni. – Tényleg jobb lenne, ha elfelejtenél engem. Még havernak is. Komolyan, nem akarok csalódni…
- Figyelj, egyezzünk meg valamiben. Mihelyst úgy érzed, hogy ez az egész kezd átmenni abba, amibe régen voltál, egy szó nélkül leléphetsz. Nem foglak keresni, és nem fogok kérdezősködni, mert tudom, hogy miért tetted azt, amit. Csak ne fossz meg a társaságodtól. Kérlek. – Ujját az állam alá tette, majd felemelte a fejemet, hogy belenézhessen a szemembe. Azok a szemek. Annyira gyönyörűek, hogy szerintem ő valami kísérleti csoda… ilyen szemek nem létezhetnek! Ez képtelenség!
- Rendben, ahogy szeretnéd. De azt is tegyük hozzá, hogy ha veszélyben érzem magam, akkor is…
- Shhh – folytotta belém a szót. – most egyél, aztán utána megbeszélünk mindent, rendben? Addig én felhívom Davidéket, hogy jöjjenek ide Kármennel.
- Szólnál, hogy hozzanak valami ruhát? Kicsit… kényelmetlenül érzem így magam.. – pirultam el a végére. Megint elővette az irtózatosan szexi mosolyát. Alig tudom leállítani magam, hogy ne ugorjak rögtön rá…
- Persze, azonnal. De te pedig egyél végre, nehogy elfogyjál nekem! – parancsolt rám, én meg bólogattam. Visszafordultam a kajához, és próbáltam pár falatot enni még, amíg ő telefonál. De kifejezetten rosszul voltam. Mindig elfelejtem, hogy másnaposan nem szabad az embernek ennie, mert annak csúnya vége lesz. Egy pár perc múlva meg is érkezett Sebastien, nagy vigyorral az arcán. De mikor meglátta, hogy kezd elzöldülni a fejem a kajától, egyből komolyra váltott.
- Mi a baj? Ennyire rosszat főztem? – rohant oda aggodalmasan, majd megfogta a kezemet.
- Dehogy! Csak elfelejtettem, hogy másnaposan csak ásványvíz! – mondtam, majd mély levegőket vettem, hogy lenyugtassam a gyomromat, és ne kelljen ennél is jobban szégyelnem magam.
- Mikor jönnek a többiek? – érdeklődtem.
- Egy óra és itt vannak.
- Hmm. – frappáns válasz volt tőlem, nem igaz? Két rosszullét között csak erre futotta.
- Ha gondolod, menj el zuhanyozni, hogy felfrissüljél kicsit. Rakok ki neked törülközőt, meg ha gondolod… tiszta ruhát… az én ruháimból. – vakarta meg a fejét. Gondolom azt hitte, hogy megint le fogom ordítani a fejét. De erre csak elmosolyodtam.
- Az igazán jól esne, és megköszönném. – erre felállt, és egyből el is húzott. Valószínűleg a törülközőt vitte be a fürdőszobába. Pár pillanat múlva, már újra ott volt.
- Tettem ki törülközőt, lila színű. Nem fogod eltéveszteni, mert csak az az egy lila benn. Tusfürdő… hát öhmmm… az van, amit anyám hagyott itt. Néha meg szokott látogatni, és vásárolt magának. Remélem elfogadható lesz az. – mondta kaján vigyorral az arcán. – Ha bármire szükséged lenne még, nyugodtan kiabálj, bemegyek. – ekkor már viszont a huncut mosoly jelent meg. A kis cseles. Most talán majd kiabálnom kellene?
- Rendben, köszönöm szépen még egyszer. – felálltunk, és megmutatta hogy hol a fürdő. Egyből be is csuktam az ajtót. Hm, mázlim volt, mert nem volt kulcs az ajtóhoz… micsoda véletlen! Levetettem a koszos fehérneműmet, meg persze a köntösömet, és beálltam a forró zuhany alá. Isteni volt, esküszöm. Ez is kellett még a mai naphoz. A hajam megmosása volt a nap fénypontja!
Talán 20 percet lehettem benn a zuhany alatt, amikor magamra csavartam a törülközőmet, és kiléptem a folyosóra. Nem rakta be a ruháit!
- Sebastien! Kellene a segítséged, ugyanis a ruháidat merő véletlenségből nem raktad be nekem. – majd azzal a lendülettel el is csúsztam a kövön.  De pont ott termett Sebastien, aki elkapott. Komolyan, mintha valami filmben lennénk… túl sok a véletlen. Na meg persze az is, hogy a törülközőnek le kellett csúsznia… Szerencsére nem teljesen, de éppen elég volt ahhoz, hogy valamit villantsak. Már csak ez kellett. Azonnal felugrottam Sebastien karjából, magamra tekertem a törülközőt, majd meredten rá néztem, és vártam a válaszát.
- A szobában van benn, az ágyon. – mondta enyhén zaklatottan. Én egyből el is indultam a szobába, hogy felvegyem a cuccokat. Egy kis könnyű nyári ing, és egy térdnadrág. Na meg egy boxer. Nagyon aranyos! Egyből fel is kaptam magamra a ruháit, az inget viszont nem gomboltam be teljesen… azért ha már ilyen kedves volt, legalább had izgassam egy kicsit. Kimentem hozzá.  Éppen mosogatott. Megköszörültem a torkomat, mire egyből felnézett.
- Jól állnak rajtad a ruháim. – Jegyezte meg. Mire mondtam volna valamit, megérkeztek Kármenék… A fenébe, olyan jó volt a ruháiban lenni. Mélyen beszívni az illatát. Mintha egy álomban lennék.

I’m not one of those girls you can play with.If you want one then buy a barbie!

14.rész

 Be honest!

Kármen nem volt ott. Eltűnt. Hát peresze, gondolhattam volna, hogy ez lesz. Megszökött, hogy azokkal a hazugokkal legyen. Komolyan, ez már nevetséges. Hogy tehette ezt velem a legjobb barátnőm? Nem ezt érdemlem. Felkaptam magamra a selyem királykék színű köntösömet, mivel szokásom csak fehérneműbe aludni. Azaz franciabugyi, és melltartó. A meleg nyári napokon azt hiszem nem is kell más. De furcsa lenne, ha így mennék ki az utcára.
Útban lefelé a lépcsőn kedvem támadt egy keveset inni. Wiskyt . Imádom! Szerintem az egyik legjobb ital a világon. Kézbe vettem egy üveggel, és megindultam az éjszakába. Közben meg természetesen ittam. Utoljára akkor voltam ennyire ki, amikor vége lett az exemmel. A különbség, hogy most csak egy fajta piát iszok.
Úgy nézhettem ki, mint egy rosszlány, ahogy sétáltam az utcán, és vedeltem. De meg volt a kitűzött célom. Jól megmondani a magamét Kármennek. Tényleg nem tudom mit hitt… hogy majd nem fogok felkelni? Tudja, hogy általában mindent megérzek… és különben is. Tudja, hogy miért féltem őt, mert én már átéltem hasonlót. Csak ez még rosszabb lenne, mert ők nem csak az országon belül maradnak…
Megérkeztem a srácok házához. Az üveg tartalma nagy részét kiittam már, és nem igazán éreztem úgy, hogy a legtisztábban fogok emlékezni bármire is holnap. Bekopogtam. Pillanatok múlva már nyílt is az ajtó, és se szó, se beszéd, be is léptem a házba.
- Hol van Kármen? – kérdeztem, miközben nekidőltem a falnak, hogy ne essek el. Rosszul nem voltam, csak kezdtem elveszteni a fonalat. Nem ugyan az.
Chuck ült a kanapén, Jeff pedig mellettem állt. Egyik sem válaszolt, csak néztek meredtem rám.
- Utoljára kérdezem, hol van Kármen? – ebben a kérdésben már némi düh is kivehető volt.  Ekkora Chuck felpattant, és odajött hozzám. Átkarolt, majd el akarsz vonszolni valahová.
- A válaszotok nélkül is meg fogom találni. Tudom, hogy itt van. – ellöktem magamtól Chuckot, és elindultam a házba. Felmentem az emeletre, és benyitottam minden helyiségbe. Az egyikben Sebastien volt. Egy hangulatos kis szobában, gyér fény mellett, és gitározott. De most nem ő volt a porondon, hanem Kármen és David. Becsuktam az ajtót, és mentem tovább keresni őket. Fent nem voltak, így lementem, és lent is keresni kezdtem. 
- Lara, várj meg, mi a baj? – jött ki utánam Sebastien.
- Ne tegyél úgy, mintha semmi sem történt volna! – mondtam, majd megláttam, hogy tekintete ide-oda cikázik. Nem vettem észre, hogy útközben a köntös kikötődött.
- Mivan, nem láttál még nőt így? Ugyan az, mintha fürdőruhába lennék.
- Nem, ez azért egy kicsit jobb.. – mosolygott, mire én fintorogtam egyet, és tovább mentem. Kimentem a teraszra is, és lám, ott feküdtek a fűben. Kármen David mellkasán, miközben beszélgettek. Közben David azért magyarázott neki valamit, de meguntam ezt a látványt.
- Gratulálok Kármen. Holnap gyere a cuccaidért, és ide is költözhetsz. Úgy látom, senkinek nincs ellenére ez az ötlet. – majd megfordultam, és elindultam kifele. Félrelöktem mindenkit, bár egy porcikám sem kívánta, hogy hozzájuk érjek. El akartam menni, eltűnni, hogy senki se találjon meg. Átvertek. Ez nekem sok.
- Lara, ilyen állapotban nem mehetsz sehova! – jött ki Pierre. Nem is találkoztam vele a házban… Vagy csak nem emlékszem rá? Megfogta a kezemet, és támasztékot nyújtott, hogy ne essek el.
- Semmivel nem ártottál nekem, és én sem szeretnék neked. Úgy tudom, hogy tudsz mindenről, és hogy hogy vélekedek a dologról. Te sem akarsz magadnak herce-hurcát, tudom. – néztem rá. Semmi érzelem nem látszott az arcán. Nem is értem miért jött ki.
- Ha meg sem próbálod, nem tudhatod mi lenne. – csak ennyit mondott. Megpróbálni? Hisz idejük se lenne ránk, és a többi velejárója…
- Ha már tapasztaltam, miért próbáljam újra? – kérdeztem vissza.
- Lehet, hogy nem jó emberrel tapasztaltad.
- Nem érdekel. Hagyjon mindenki békén. Megkaptátok Kárment, örüljetek neki. – majd kitéptem a kezem az övéből.
- Lara, ne csináld már! – futott utánam Kármen.
- Ne szólj hozzám! Jobb, ha el is felejted a létezésemet! Tudod mit? Inkább majd elküldöm ide a cuccaid. – majd újra elindultam. Ezúttal senki sem állított meg. Örültem neki. Végre nem zaklatott senki a hülyeségeivel… Nem is értem, a pasik azt hiszik, hogy mindent megtehetnek? Akármit? Hogy semmi következménye nem lesz? Pff, idióták ezek. Jobb is, hogy még most lett vége mindennek, mintha később… jobban megsérülne az ember.
Egyedül sétáltam a sötét éjszakában. Kicsit lehűlt a levegő, pont annyira hogy tudjam, gyönyörű lesz a napfelkelte. Az illatok mesések, a színek hihetetlenek lesznek. De még odébb van. Még egy pár óra. Hogy én hányszor sétáltam haza ilyenkor.. sőt, később is, és csak reggel feküdtem le aludni. De nem sírom vissza azokat az időket.
 Leültem egy padra egy parkban, gondolván arra, hogy csak azért is meg fogom várni a napfelkeltét. Legalább ez a kis öröm hagy legyen meg a mai napban… Közben meg folyamatosan járt az agyam. Kin? Naná, hogy rajta. Még egy ideig úgysem fogom elfelejteni.
Elücsörögtem én ott magamnak, bár arra nem gondoltam, hogy lehetséges lesz, hogy elalszok ott a padon… Se kép, se hang, mintha otthon lennék. Vicces egy kívülálló szemével az biztos.
Napsugarak ragyogták be a helyet, ahol voltam. Bántotta a szememet, mert még nem szoktam hozzá a fényhez. Hol vagyok? Hogy kerültem ide?

You can try to erase someone from your mind but getting them out of your heart is another story...

13. rész

"Real loss only occures when you lost something that you love more than yourself"

Teljesen elöntött a düh. Csak mentem, és mentem, és minnél előbb haza akartam érni, összepakolni, és elmenni innen, hogy csak egy rossz emlék legyen. Soha többet nem akarom őket látni. A zenéjüket se meghallgatni, vagy bármi más! Túl sok ez nekem. Hazudtak, erre nincs mentség!
- Lara álljál már meg, ne ráncigáljál! – tépte ki a kezét az enyémből, mire megálltunk. Itt mondjak el neki mindent? És ha elindulnak utánunk? Tényleg nem akarok velük találkozni…
- Nem fogom itt elmondani neked az egészet. Ha elindultak utánunk, akkor nem kell sok, és utol is érnek bennünket, amit meg nem akarok. Soha többet nem akarom látni őket, és te is így leszel vele, hidd el! – üvöltöttem az utcán. Biztosan valami dilisnek néztek az ottani lakók, de nem érdekelt. Mindenhol van egy öregasszony, aki folyton kukkol…
- Lara, Kármen! Várjatok meg! – hallottuk  a távolból a hangot. Elindultak utánunk. Már csak ez hiányzott!
- Döntsél. Maradj egy olyan emberrel, aki csak a szépet adta neked, vagy velem maradsz, és nem esik bántódásod. Válassz. – utasítottam gyorsan, majd újra megindultam. Követett engem. Jól döntött. Hiába mentünk gyorsan, a kiabálást egyre közelebbről hallottuk, míg nem már a lépteiket is hallottuk. Aztán utol is értek bennünket.
- Várj, Lara! – megfogta a felkarom, és megállított. – Beszéljük meg! A ti érdeketekben nem mondtunk semmit! – nézett rám újra a gyönyörű szemeivel. De nem szabadott elvesznem bennük. Most nem.
- Ha annyira nagyon érdekeltünk volna titeket, akkor nem veszélyeztettétek volna az életünket! Vajon mi történhetett volna tegnap, ha nem olyanok a lányok? Hmm? – kirántottam a kezem a szorításából, majd hátraléptem egyet.
- De héé, nem történt semmit. – lépett megint közelebb, és megsimogatta az arcomat.
- Ne érj hozzám! Felejtsetek el minket! Van elég numerátok, nem hiszem, hogy mi be fogunk állni a sorba. Te meg – fordultam David felé – felejtsd el Kárment. Ne áltasd őt a hamis szavaiddal. Nem vagyunk játékszerek, nem csinálhatjátok ezt velünk! – akadtam ki elég rendesen. Hiába, egy nő már csak ilyen.
- Elmondaná nekem is valaki, hogy miről van szó? – kérdezte Kármen a kis csapatunktól.
- Majd én elmondom ha hazaértünk. De menjünk, pakolnunk kell, mert itt nem vagyunk biztonságban. – mondtam teljesen komolyan. Engem is meglepett, hogy mennyire komoly tudok lenni. De ez a helyes döntés. Én nem akarok meghalni, vagy fenyegető levelet kapni!
- Hová megyünk? 
- Haza, vagy akárhova, teljesen mindegy, csak el innen! – ránéztem. Végtelen fájdalmat láttam az arcán. De miért? Hisz nem is ismer minket. Főleg nem engem. Ő is csak hamis, ahogy az összes többi. Ezen nincs mit beszélgetni.
- Legalább hagy kísérjünk el hazáig titeket, ne essen valami bajotok. – szólalt meg David.
- Ennél nagyobb nem történhet velünk. Menjetek, és érezzétek jól magatokat máshol. Keressetek magatoknak más pancsert. – mondtam, majd újra megfogtam Kármen kezét, és elhúztam tőlük. Némán lépkedtünk az úton, de hallani lehetett, hogy ott jönnek mögöttünk.  De nem szóltak egy szót se. Be kell vallanom, hogy teljesen összetörtem belül. Lehet, hogy más repdesne az örömtől, ha ilyen történne velük, de én nem tudtam. Tudtam milyen egy zenész élete, mert az exem is zenész. Nevetséges, én vonzom a balfékeket… és még sírni is fogok… nagyszerű!
Megérkeztünk a házunkhoz, és betuszkoltam Kárment az ajtón. Könnyes szememmel megfordultam, és rájuk néztem.
- Felejtsetek el minket. Kérlek. Nektek is, és nekünk is sokkal jobb lesz. Ne bántsatok minket tovább… - kérleltem őket, mire legördült az első könnycsepp… és a következő, és a következő. Most David indult el felém, de intettem neki, hogy ne merjen a közelembe jönni.
- Üljünk le, és beszéljük meg! Kérlek! Ne menjetek sehová… - lépett közelebb Sebastien. Még utoljára mindkettejük szemébe belenéztem, majd én is bementem az ajtón, faképnél hagyva őket. Felrohantam a szobába, ahol viszont már Kármen várt.
- Elmondanád végre, hogy mi a fene folyik itt? – emelte fel a hangját, de mikor meglátta piros arcom, és a könnyeim záporozását, abba hagyta.
- Bocsánat, nem akartam… gyere, ülj le, és meséld el, hogy mi történt… - Így is tettem. Kellett egy kis idő, mire lenyugodtam, és beszélni tudtam, de várt. Nem siettetett, megvárta amíg végigmondom. És még közbe se szólt, csak hallgatott.
- Tehát ez van. Adták nekünk a nagy macsó stílust, miközben hazudtak nekünk. – Kármen tudta, hogy hogy állok a zenészekkel. Tudta, hogy mit éltem át a volt barátom mellett is, hogy mi mindent kellett eltűrnöm. De átérezni sajnos nem tudta. Pedig annyira akartam! Hiába is mondtam el annó is neki mindent, érezni nem érezte azt amit én, mert nem élte át. Pedig ők nem is utazták körbe a világot, és hasonlók… ők meg igen.
- Jólvan Lara, nyugodj meg. Nem pakolunk semmit, lefekszünk aludni, és holnap, ha lenyugodott minden, leülünk, és megbeszéljük.
- Dehogy ülök én le velük beszélni! – akadtam ki egyből.
- Nem velük. Te meg én. Mi ketten fogjuk megbeszélni, hogy mi legyen akkor most.
- Rendben.- Egyeztem bele a dologba.
- Menjél, zuhanyozzál le, aztán megyek én is, és lefekszünk aludni. – unszolt engem. De igaza volt, most tényleg egy jó forró zuhany hiányzott. Az megnyugtat engem. És jó a zuhany alatt elmélkedni. Bár már nincs min. Ábrándozni sem…
Talán egy fél órát töltöttem a zuhany alatt. Kimentem, és meg volt csinálva az ágyam. Alvás! Végre! A legjobb dolog a világon, ezt bizton állítom!
- Mehetsz Kármen. – mondtam, majd pár perc múlva el is aludtam. Nem álmodtam semmit, de forgolódtam. Nem aludtam túl mélyen. Felriadtam. Mintha valami nem stimmelne. Felkapcsoltam a villanyt, körülnéztem, és már láttam is, hogy hol a hiba…

Friendship is not for to get something,rather have the chance to give.

12. rész

Ez a rész, Kármen szemszögéből van írva, hogy mi történt, vele kint Daviddel. Tehát, Kármen a főszereplő, és nem Lara.

Kevés várakozás után, Chuck nyitott ajtót. Nem is kellett sok, már benn is voltunk a kis házikóban. Míg Lara és a többiek beszélgettek, köszöntek, addig David odajött hozzám.
- Szia! – üdvözölt, majd nyomott két puszit az arcomra. Annyira finom illata van! Na is és a kis pocija! Teljesen el vagyok ámulva tőle. Azt hiszem. Vagy nem? Majd visszatérek ehhez a részhez este, az ágyamban, mikor végig tudok gondolni mindent.
- Szia! – köszöntem neki közben én is.
- Mit szólnál, ha kiülnénk a kertbe? Szép lesz az este, és szeretném, ha látnád a csillagokat. Állítólag ma nagyon szép lesz az égbolt. – kérdezte mosolyogva tőlem. Most komolyan, ki tudna ellenállni ennek?
- Persze, szerintem most úgyis csak feleslegesek lennénk itt. – mondtam, majd a nappalin keresztül kimentünk a kertbe. Üvegajtó volt, ilyen félrehúzható… és meglepően tiszta! Ha David nem jön be elém, szerintem nekimegyek… de meg lettem mentve! Egy pont neki!
Leültünk a kertben egy-egy székre, egymással szemben, majd az eget kémleltük. Alig vártam, hogy végre megszólaljon már, nem szeretem ezt a csendet…
- Ez a kínos csend… - szólaltunk meg egyszerre, mire egymásra néztünk, és elnevettük magunkat.
- Te invitáltál minket ide ki, úgyhogy kezd te a beszélgetést. – mondtam, majd úgy látszott, tényleg eltöpreng a dolgon, hogy mit is mondjon nekem.
- Nagyon szexi voltál tegnap. – újabb kacér mosoly az arcán, de most a kis kukorica fogai is kilátszódtak. Köpni-nyelni nem tudtam hirtelen. Most mit lehet erre mondani? Ahh, igen tudom, nem kell megemlíteni?
- Köszönöm szépen.
- Hogy hogy egy ilyen helyes csajszi egyedül van? – fordította komolyra a szót David.
- Ki mondta, hogy egyedül vagyok? – viccelődtem, de úgy láttam, hogy ő teljesen komolyan vette ezt a megszólalásomat.
- Úgy, hogy senki érdemleges nem kezdett még ki velem. – válaszoltam végre rendesen, mert elég rossz lett volna, ha így bedurcizik most itt nekem, aztán engesztelhetem ki.  Bár… na neeeem, gyorsan elvetem az ötletet!
- És nem is ismersz senkit, aki érdemleges lenne erre? – fordult felém, és olyan szemekkel nézett rám, hogy azt hittem, hogy ott mentem leolvadok a székről.
- Szeretnéd, ha ismernék valaki olyat?
- Kérsz inni? Hozok inni. Figyelj, mindkettőnknek jobb lenne, ha innánk egy kicsit. – majd hirtelen felpattant, bement. Nem tudtam mire vélni… most megrémült tőlem? Vagy csak szimplán meggondolta magát?! Esetleg tényleg csak inni akar? Érdekesen gondolkoznak a pasik, azt meg kell hagyni.
Pár perc után vissza is ért hozzám.
- Vodka narancs, remélem szereted. – nyújtotta oda nekem a poharat, amit elvettem tőle, és letettem az asztalra. Ő egyből megitta felét… ki tudja bent mennyit ivott meg?
- Hol is tartottunk? – kérdezte. – áhh, megvan. Tehát… ööö…hmmm… végülis nem tudom. – kaptam meg az értelmes választ, amire nem tudtam hogy kellene reagálnom.
- Aha… akkor inkább mesélj arról, hogy milyen hangszeren játszol. Mert eléggé sok itt a hangszer, gondolom tudsz valamin játszani… - próbáltam terelni a témát, és szerencsére sikerült is. Se szó se beszéd, felpattant megint, és bement a házba. Vajon most megint valami rosszat mondtam, tettem, vagy akármi? Miért csinálja ezt? Idegesítő…
Aztán vissza is tért egy pléddel, amit leterített a fűbe, és hozott magával egy gitárt. Megfogta a kezemet, és odakísért a leterített plédhez.
- Igazából a basszusgitár az én gitárom, de megy ezen is. Pár számot tudok. Dőlj el, és hallgasd.

Úgy tettem, ahogy mondta. Lefeküdtem a plédre, és néztem a csillagokat. Imádtam Nickelbackot, és akkor ezekszerint ő is. Legalább van bennünk valami közös. Kivéve a jó hangot, mert sajnos nekem az nincsen. Viszont az övé… selymes… megnyugtató, és legfőbbképpen altató. El tudnék ott aludni. Annyira tökéletes pillanat ez most. Soha nem akarom, hogy felkeljek innen. Őt akarom hallgatni. A hangjába azonnal beleszerettem. Lehetetlen szerintem, hogy valakinek ilyen hangja legyen amúgy.
Még egy pár számot elénekelt nekem, meg persze azokat, amiket én kértem, és ismerte. Annyira jó volt. Az idő is tökéletes, a csillagok is ragyognak, és önfeledten mosolygok. Boldog vagyok, és fogalmam sem volt, hogy ilyen kimenetele lesz az estének. De egy ilyet nem is lehet előre eltervezni. Bár ő szerintem tervezett egy keveset, de pont annyit, amennyit kellett.
- Üljünk vissza egy kicsit az asztalhoz, igyunk, meg beszélgessünk, aztán majd folytatjuk, rendben? – a jó kis megnyugtató estének azt hiszem, véget ért. Azt hittem, hogy több ideig fog tartani… de ha felkelünk, már nem lesz ugyanolyan…
- Rendben. – mondtam, és segített felállni. Visszamentünk az asztalhoz, leültünk, majd újból jött az a kínos csend.
- Mesélhetek egy viccet? – kérdezte David tőlem.
- Persze. – mondtam. – de ha fa vicc lesz, esküszöm, hogy nem fogok nevetni! – fenyegettem meg, igazán nőies módon.
- Hűűű ha, attól félek én is! Na kezdem…
„A feleség nagyon aggódik, mert az anyja súlyos betegen fekszik a kórházban. Míg dolgozik, elküldi a férjét, hogy nézzen utána, mik a fejlemények. Egy óra múlva felhívja:
- Hogy van a mama?
- Anyádat bármelyik pillanatban hazaengedhetik.
- Micsoda? Már jobban van? És hazaengedik az intenzív osztályról? Ez meg hogy lehet?
- Nem tudom, még csak be sem engedtek hozzá, de a főorvos azt mondta, hogy készüljek fel a legrosszabbra. “ – fejezte be, majd mind a kettőnkből kitört a nevetés. Nem is tudom miért, hisz nem is volt annyira nagyon jó vicc… Nevettünk nevettünk, mire kijött Lara.
- Megyünk! – mondta teljesen komoly arccal, és én egyből fel is pattantam, és mentem ki vele a házból. Szinte elköszönni sem tudtam… de majd elmagyarázza, hogy mi is ez az egész, és majd bocsánatot kérek tőle… A nappaliban síri csönd, csak a mi lépteinket lehetett hallani, majd Lara kinyitotta az ajtót, és már kint is voltunk a házból.