It feels like.. everything just disappears. No past, no future: just the moment.

44.rész

 "Olyan mintha minden eltűnne. Nincs múlt, nincs jövő, csak a pillanat"

-Úristen! Mit csinálok? – gondoltam magamban, majd kiült a kétségbeesés az arcomra is. Ő továbbra is lágyan bámult rám, és ajkaimat nézte folyamatosan. Meg akar csókolni…
- Neee, Pierre, mit csinálunk? – bújtam ki alóla, majd felálltam, és fel s alá járkáltam az ágy előtt. – Tudom, hogy adtam rá okot! De te ezt ki is használtad! Babát várok valakitől, aki nem te vagy! – mérgelődtem folyamatosan, mire ő csak csóválta a fejét.
- Nem történt semmi. Kedvellek, és tudom, hogy nem vagy az enyém. Sajnálom, ha úgy érezted, hogy esetleg…. rád akarom tukmálni magam, erről szó sincs! – kért bocsánatot tőlem… én nem tudtam haragudni rá. De ki tudna rá haragudni?
- Jólvan, túldramatizáltam. Ne haragudj te se rám. – húztam a számat. – na, takarítsuk össze inkább a romokat, amiből sütit akartunk csinálni. – mosolyodtam el végül, mire felállt, és lementünk a konyhába. A konyha úgy nézett ki, mintha a III. világháború tört volna ki ott.
- Komolyan mi akarjuk ezt eltakarítani? – szólalt meg végül Pierre, miközben vakarta a fejét.
- Egyértelmű. Mi okoztuk, hát hajrá! – mondtam, majd elindultam összeszedni a szemetet, a tojáshéjakat, és az egyéb ilyen finom dolgokat, amitől felfordul a gyomrom.
- Te nem csinálsz semmit? – kérdeztem Pierre-től úgy negyed óra után, aki még mindig a konyha bejáratánál állt, és nem volt hajlandó megmozdulni.
- Nem, olyan jó téged így nézni. – húzta széles mosolyra a száját.
- Csak nem képzeled, hogy egyedül fogom én ezt megcsinálni? – sétáltam oda hozzá, és arcomat az övébe fúrtam, remélve, hogy hatásos lesz, vagy elérek valamit a ’női bájaimmal’. Megfogta a felkaromat, és odanyomott a falhoz, miközben arcunk még mindig hihetetlenül közel volt egymáshoz. Nagy levegőket vettem, próbáltam leplezni az izgatottságomat. Teljesen kipirultam, és ki is melegedtem.
- Ti meg mi a francot csináltok? – szólalt meg egy ismerős hang. – Hülye kérdésre, hülye válasz. Tudom már mi folyik itt. Érezzétek jól egymást! – fejezte be végül Sebastien. Nagy szemekkel bámultam rá, és el akartam mondani neki rögtön, hogy semmi nem történt köztünk. SEMMI! Igen... félreérthető a helyzet, de nem az én hibám volt! Megmozdulni nem tudtam... meredten bámuultam utána, aki hangos ajtócsapkodással elhagyta a házat. Leráztam magamról Pierre kezeit, majd újra idegesen fel alá járkáltam.
- Muszáj volt ezt? Látod mit csináltál? Miattad elveszítem őt, pedig nem is történt köztünk semmi! – üvöltöttem vele. Nem én kezdtem ki vele! Jó, az ágyas jelenetnél igen, de most tényleg nem én voltam a hibás. Felkaptam a táskámat a nappaliból, majd Sebastien után siettem. Kilépve a házból már sehol sem találtam őt.
- Nem fogod megtalálni őt… egy ideig… - lépett ki utánam Pierre, mire megint teljesen ideges lettem.
- Te csak ne szólj semmit! Ahelyett, hogy ott állsz, a barátod keresésére indulhatnál. – majd elindultam Kármenhez, hogy a segítségét kérjem. Meg persze Davidét is, hisz ismeri Sebastien minden egyes mozdulatát.
Gyalog kicsit hosszú volt, de mikor megláttam ott Sebastien kocsiját, kicsit lenyugodtam. Tisztáznom kell vele ezt az egészet. Semmi nem történt köztünk! Odaérve az ajtóhoz, kopogtam, csöngettem, dörömböltem. Végül David nyitott ajtót fapofával.
- Semmi nem történt, és nem az én hibám! – rontottam be a házba, Davidet félrelökve. Sebastien kerestem, és szerencsére hamar meg is találtam a nappaliban Kármennel.
- Sebastien, kérlek! Semmi nem történt köztünk! Nem az én hibám volt az egész! Ő fogott le! – kezdtem bele egyből, mire ő kifejezéstelen arccal nézett rám.
- Persze, végülis, én nem az énekes vagyok… - mondta szarkasztikusan.
- Ne csináld már! – hisztérikusan sírni kezdtem.  – tényleg nem volt semmi, semmit nem akarok tőled! Téged akarlak! Tőled várok babát!
- Ne gyere itt nekem a babával! – üvöltött rám. – nem fogsz magadhoz láncolni egy gyerekkel, ezt most tudatosítsd magadban! – teljesen ledöbbentem, és immáron nem voltam hisztérikus, csak csendben zokogtam magamban. David és Kármen egy fotelből hallgatták végig ezt a beszélgetést.
- Te végiggondolod azt, amit mondasz? – fordultam értetlenül felé.
- Igen. Ennél biztosabb nem is lehetnék magamban. Nem akarok többet egy ágyban aludni veled, és még csak egy levegőt sem akarok szívni veled egy légtérben. – mondta teljesen ridegen.
- Rendben. – fordultam meg, majd elindultam ki fele a házból.
- Lara, várj! – futott utánam Kármen, de leráztam magamról. Nem kell a dráma. Megértettem. Ápolgassák csak Sebastien lelkét, ameddig csak akarják. Ha nem akar többet hallani rólam, ám legyen. Lehet, hogy így tényleg könnyebb lenne mind a kettőnknek…
Taxival elmentem Sebastien házáig, ahol összepakoltam minden cuccomat. Persze csak azokat, amiket magammal hoztam, amiket ő vett nekem, azokat meghagytam. Az közös képeket is elraktam. Azt akartam, hogy úgy érezze, mintha soha nem is léteztem volna. Semmi búcsúlevél, semmi könny, vagy kis plüssállat, hogy még jobban leégessem magam.
Mikor összepakoltam a cuccomat, leültem még a gép elé, foglaltam egy repülőjegyet. A repülő 7 óra múlva indul. Tökéletes! Nem kell rohannom szerencsére, bár van egy átszállás. Ez a kellemetlenebbik része.
A 3 megpakolt bőröndömmel beszálltam a 10 perccel ezelőtti kihívott taxiba, majd elindultam a repülőtér felé. Sosem szabad hátra nézni, így hát én is így tettem. Nem néztem vissza.

Remélem tetszett nektek a rész, tudom, hogy nem lett hosszú, de megszenvedtem vele. Szeretnélek titeket arra kérni, hogy írjátok le nekem kommentbe, hogy szerintetek mi lesz a folytatás? Tehát, hogy szerintetek mit fogok írni a következő részbe? :) Ezt csak egy pár rész erejéig kérném tőletek, ilyen... közvélemény kutatás. Meg persze, hogy izgalmasabbá tegyem a történetet. Remélem segítetek nekem ebben. Előre is köszönöm annak, akinek nem lesz fáradtság kommentet írni. Puszillak titetek! :)
Lara

You can try to erase someone from your mind but getting them out of your heart is another story

43.rész

"Megpróbálhatod kitörölni Őt a gondolataidból, de hogy a szívedből is kitöröld.. az egy másik történet"

 

A kocsiban végig nevettünk, ugyanis nem volt hajlandó abbahagyni a viccmesélést, nekem meg márt szúrt az oldalam a sok nevetéstől. Így az út is sokkal többnek tűnt, amilyen hosszú volt valójában. Megérkeztünk Pierre-hez, majd nevetve léptünk be a házba.
- Pierre, tényleg meg fogsz engem ölni, kérlek! – könyörögtem neki két nevetés között, de akkor sem hagyta abba. Lehuppantam az ágyba, és már potyogtak a könnyeim.
- Nem bírod, királylány? – kérdezte nagy mosollyal az arcán.  Nagy levegőket vettem, ami által egy kicsit lenyugodtam ahhoz, hogy tudjak neki válaszolni.
- Hát, amit te leművelsz, azt nem lehet sokáig bírni. Szerintem életemben nem nevettem ennyit, mint most. – néztem rá nagy szemekkel, majd leült mellém.
- És most mit szeretnél csinálni? – kérdezte.
- Mit szólnál, ha főznénk valamit? – ajánlottam fel, bár mikor megláttam az arcát, kissé megijedtem. – Figyelj, én nem tudok főzni, és szerintem te sem. Úgyhogy akár egy jó buli is lehetne ebből. Én szerintem. De szólj, ha tévedek. – mosolyogtam rá, mire látszólag felengedett egy kicsit.
- Aha, szóval bombát akarsz robbantani a konyhámban. Értem ám! – nevette el magát, mire én csak mosolyogtam tovább. – Szóval akkor, mit szeretnél főzni? – kérdezte kíváncsian, miközben forgatta a szemeit. Kicsit sem sugallta azt, hogy nem tetszik ez most neki, de az lesz, amit én mondok!
- Jaaaaj, ne csináld már az 5 éves hisztid, komolyan, élvezni fogod! – mondtam véresen komolyan, mire megjelent az a csintalan kisfiús nézése. A következő pillanatban a földön fetrengett, és elkezdett hisztizni, mint egy 5 éves.
- Ez most komoly? – kérdeztem, miközben még mindig játszotta a műbalhét, és közben nagyokat nevettem.
- Mammmmmiiiii, nem akarooooooooom!  - folytatta a hisztit, mire én úgy döntöttem, hogy leülök, és onnan nézem tovább a hisztijét. Már vagy 10 perc eltelt, de még mindig nem unta meg, csak visított, mint valami fába szorult féreg, és kalimpált is mellé. Jól néz ki így felnőtt férfi.
- Nem untad még meg? – kérdeztem már unott arcot vágva, bár egyáltalán nem unatkoztam, csak valamit már akartam kezdeni magammal, nem csak rajta nevetni, ahogy visít folyamatosan. Megállt, rám nézett, majd felpattant, nekidőlt az asztalnak, majd köhögött egyet.
- Gond van, hercegnő? – fordult felém, teljesen ártatlan képpel. Nem válaszoltam, helyette elkezdtem kutakodni a konyhában. Anyukám régen rengeteg muffint sütött, sokszor voltam ott mellette, és így azt gondoltam, hogy akkor én is csokis muffint fogok sütni. Vagy lekvárosat. Vagy tök mindegy, ami van itt. Szépen elkezdtem kinyitogatni a szekrényeket, hogy egy helyre össze tudjam rakni a hozzávalókat. Utána az edényeket kerestem meg, amiket szintén oda tettem, Pierre meg közben azzal szórakozott, hogy a konyha legmesszebb pontjaiba rakta át a hozzávalókat, és közben jókat kacarászott, mire én csak felhúztam magam.
- Pierre, naaaaaaaaaaa, ne csináld mááááár! – hisztiztem most már, miközben elkezdtem visszapakolni a cuccokat az eredeti helyükre. Pár pillanatra eltűnt Pierre, addig én nekiálltam összeállítani a sütit. Mikor visszatért, teljesen fel volt szerelkezve a sütéshez. Pólóját levette, egy rövidnadrág volt rajta, és egy fehér kis kötényke. Az a felsőtest… Tökéletes volt. Egyszerűen nem bírtam levenni róla a szemem, akármennyire is akartam, de ahogy láttam, őt ez egyáltalán nem zavarta, még jobban ki is húzta magát. A kis macsó…
Mikor végre sikerült kigyönyörködnöm magam benne, folytattuk immáron ketten a süti készítést. Az eredetileg fél órás –órás sütiből biztosan több lesz. Pierre feltört egy tojás, és a sárgáját belerakta a kezébe, szétkente, majd azzal kezdett el ijeszgetni, mire én elkezdtem futni előle.
- Pierre neeeeeeee, hagyd békén, úristen, ez undorító! – futottam el előle, ami egyre jobban beindította őt, és egyre jobban közeledett felém. Már csak az hiányzott, hogy összekenjen azzal a hülyeséggel. Undorító!
- Te akartál sütni, főzni, vagy mit tudom már én mit csinálni, vállald a következményeit! – válaszolta a hisztérikus kérésemre, majd felugrottam az ágyra, ő meg egyenesen utánam. Elterültem az ágyon, ő meg végigkente az arcomat, mire én már a sírás határán voltam. Hogy képzelte, hogy ezt csinálja velem? Vissza fogja kapni, de kamatostul!
- Az egy könnycsepp? – kérdezte nevetve tőlem, mire én teljesen bedurciztam. Felpattantam az ágyról, egyenesen be a fürdőbe, ahol jól bevágtam az ajtót, és igyekeztem lemosni magamról a tojást, amit volt oly kedves az arcomra kenni. De muszáj neki visszaadnom! Így hát fogtam a fogkrémét és nyomtam egy nagy adagot a kezemre. 10 perc elteltével kiléptem a fürdőből, és ott ült az ágyon bűnbánó arccal. Tökéletes lesz az akcióm! Odaléptem lassan hozzá, hátha nem forral most valamit… de úgy láttam, hogy most tényleg rosszul érzi magát egy kicsit.
- Mi bajod van? – kérdeztem értetlenül, mire végre rám emelte a tekintetét. Ártatlan kiskutya szemekkel nézett rám, majd újra előjött a csintalan mosoly, mire felállt, valamit felvett gyorsan a földről, és én már vizes is voltam. Nem is kellett több, megindultam felé, és szétkentem a fogkrémet az arcán. Hagy csípje neki, szerencsére jó mentolos volt. Így már mind a ketten bosszút akartunk állni a másikon, így én berohantam a fürdőbe, Pierre mit sem sejtve utánam rohant. Elvettem a zuhanyrózsát, megengedtem a vizet, és egyenesen rá, mire kifutott mint egy kislány sikítva. Annyira nevettem, hogy nem bírtam tovább, kilépdeltem lassacskán a fürdőből, be a szobába, és lefeküdtem Pierre mellé az ágyba, aki csurom víz volt. Nagy levegőket vett, és a fehér köpenyét lóbálta, jelezve, hogy megadta magát. Ott feküdtünk már egy ideje, csendben, mikor felkönyökölt mellém. Akkor vettem csak észre, hogy milyen gyönyörű szemei vannak. Teljesen elvesztem benne, és a tekintetem sem tudtam levenni róla.
- Mit szeretnél? – kérdeztem, miközben a szemeim cikáztak. Hol a jobb szemébe néztem, hol a balba. Nincs még egy ilyen ember, akinek ennyire gyönyörű szemei lennének.
- Ha elmondanám, a pokolra kerülnék. – suttogta óvatosan, mire körbefontam a nyakán kezemen.

I wanna be your favourite ‘hello’ and your hardest ‘goodbye’

42. rész

"Én akarok lenni a kedvenc üdvözlésed és a legnehezebb elköszönésed"

 

Ott nevettem az asztal alatt, és csapkodtam, mint egy retardált fóka. Nem bírtam abbahagyni a nevetést, mire Pierre is elkezdett nevetni, az ott dolgozó meg csak mosolygott, és ránk hagyta az egészet, elment.
- Jól vagy? – kérdezte tőlem kissé aggódva, habár nevetett egész végig. Csak kapkodtam a levegőt, és egyáltalán nem bírtam megmozdulni. Annyira viccesen nézett ki, hogy leírva nem is olyan vicces. Mikor kissé lenyugodtam, visszaültem a székre, de nem mertem Pierre nézni, nehogy megint elnevessem magam. De muszáj volt ránéznem, mert mindig úgy helyezte a fejét, hogy benne legyen a látóterembe. Szerencsére kivette a sültkrumplit a szájából, így már nem nevettem el annyira magam.
- Teljesen jól vagyok. Soha nem voltam ennél jobban. – mosolyogtam rá, mire ő visszamosolygott. Istenem, annyira aranyos.
- Hajjjaj, felismertek téged! – nevettem el magam, mire maga mögé nézett, és látta, hogy 3 lány azon veszekszik, hogy ki szólítsa le őt. Rájuk mosolygott Pierre, mire bátorságot vettek magukon, és elindultak felénk. Pierre lebukott az asztal alá, és én előre féltem, hogy mi fog kisülni ebből. Mikor felbukkant, ismét bent volt neki egy rakat sültkrumpli a szájában. Odaértek a lányok, majd hirtelen feléjük fordult.
- Miben segíthetek? – kérdezte teljesen komolyan, mire a lányok köpni nyelni nem tudtak, én viszont megint elkezdtem hangosan nevetni. Vették a lapot, és végül ők is elmosolyodtak. Pierre meg nevetés közben kiköpte a krumplit a szájából, és hangosan nevetett ő is. Mikor újra sikerült lenyugodnunk, végre feltehették a kérdéseket/kérések Pierre-nek.
- Csinálhatunk veled képet? Kaphatunk autogrammot? – kezdett bele az egyik lány, mire Pierre bólintott, majd elővette az 1000 wattos mosolyát, és lefényképezkedett mindenkivel. Kedvesek voltak, még csináltam közös fotót is. Vagy negyed óráig ment ez az egész, mire visszaültem az asztalhoz, és Pierre is, de a lányok nem akartak elmenni sehova.
- Kérdezhetünk még valamit? – szólalt meg végül az egyik leányzó, mire Pierre ismételten bólintott. – Te Sebastien barátnője vagy? – szegezte nekem a kérdést, amelyre egyáltalán nem számítottam.
- Miért olyan fontos ez? – kérdeztem a lehető legkedvesebben.
- Csak megkérdeztük. Nagy Simple Plan rajongók vagyunk, és szerkesztünk egy oldalt. Nagy nézettségünk lenne, ha felkerülne valami hír Sebastien titokzatos barátnőjéről. – mondta ő is teljesen mosolyogva.
- Igen, én vagyok. – böktem ki végül, mire még nagyobb mosoly húzódott a szájukra.
- Csinálhatnánk veled közös képet? – na ez a kérdés teljesen ledöbbentett. Velem? Miért? Én senki nem vagyok, Sebastien híres, nem én! Én nem akarok híres lenni! Viszont tudom, hogy milyen amikor valakinek van egy oldala, és sokat számít neki mások véleménye, és hogy hányan látogatják. Nekem is volt, és bármit megadtam volna azért, hogy nálam láthassák először a rajongók...
- Hát.. huuu, ez most kicsit hideg zuhanyként ért, de benne vagyok! – mondtam, majd felálltam, és odaléptem hozzájuk. Mindegyikükkel csináltam közös képet, az oldal címét is elkértem, hogy meg tudjam majd kukkantani, hogy mennyire rosszul nézek ki. Végül elmentek. Jól esett, hogy nem voltak erőszakosak. A másik két lány meg… akikkel a parkban találkoztam… Nem tudom, hogy ők hogy érezték volna magukat, ha velük történik meg. Viszont ez a 3 lány igazán tündéri volt.
Befejeztük Pierre-rel a kaját – nagy nehezen – és elindultunk járni a várost.  Rengeteg helyre benéztünk, ahol természetesen kikészítettük az eladókat azzal, hogy mindent felpróbáltunk, majd ott hagytuk a ruhákat, és semmit nem vettünk.
- Naaa, menjünk be ide! – erősködött Pierre, miközben egy baba bolt előtt álltunk.
- De nem akaroooom! Mi van, ha felismernek? Nem akarok még nagyobb felhajtást! – válaszoltam kissé undokul.
- Nem lesz semmi! Azt mondjuk majd, hogy az egyik ismerősünknek nézünk valami ajándékot, mert terhes. Ennyi az egész! Kérlek. – nagy bociszemekkel nézett rám, és esküszöm, hogy gyűlt a szemében a könny is, hogy meggyőzzön .
- Rendben! – adtam be végül a derekam, mire behúzott a boltba, és egyből elkezdtünk nézelődni. Néztünk babakocsit, kis mózes kosarat, és cumisüveget, és minden baba dolgot. A végén az volt, hogy 2 eladó jött utánunk, hogy hozzák azokat a holmikat, amiket meg akarunk venni. Bár az igazat megvallva, nekem semmi pénzem nem volt…
- Pierre, hej, nekem erre nem futja… - vakartam meg a fejemet, és a holmikra néztem.
- Ajándék! – mondta, majd megfogta a kezemet, és tovább húzott magával. Csak rakosgatta a különféle holmikat a segítők kezébe. Teljesen el voltam képedve. Végül fizetett, majd betettük a kocsiba őket, és újra úton voltunk.
- Pierre, én ezt nem tudom neked meghálálni…. – kezdtem bele.
- Királylány, nem is kell. Ajándék. Ennyi. Nem is kell többet szóba hozni. – mosolygott, miközben az utat nézte. – Haza vigyelek?
- Nem szeretnék haza menni… Sebastiennel ott van Jay, és.. eléggé összevesztem vele. Teljesen kiakadt, hogy Sebastien nem szólt, hogy terhes vagyok, meg be se mutatott a szüleinek…
- Áhh, igen. Jay olyan, hogy ha a családjáról van szó, akkor ölni tudna. És most, hogy te hozod az új Lefebvre-t, megsértve érzi magát. Neki kellett volna először szólni. Igazából jó arc, csak… a család tudod… - bólogattam, bár nem tudtam, hogy látja-e.
- Akkor menjünk hozzám? – ajánlotta fel Pierre. – Mielőtt megkérdeznéd, nem zavarsz.
- Igen, szerintem jó kezekben leszek nálad is. – mosolyogtam, majd elindultunk Pierre-hez.

Best friends aren't the ones bailing you out of jail. Their the ones that are sitting next to you

41. rész

 "Nem azok a legjobb barátaid, akik megígérik, hogy kihoznak a börtönből..  az igaz barátaid ott ülnek melletted"

Sebastienre néztem, aki a döbbenés után széles mosolyra húzta a száját. Egy srác ült a bejáratnál a lépcsőn, akit én nem ismertem.
- Most mi van? – kérdeztem értetlenül, mikor újra megindultunk, de nem válaszolt nekem, csak vonszolt maga után. A lényeg akkor, hogy ismeri az illetőt.
- Áááááh, szia. – elengedte a derekam, majd nyakába borult a számomra idegen emberkének.
- Hello, na mi van veled? Ki ez a szépség? – mutatott rám, mire én zavarodottan kapkodtam a tekintetem Sebastien, és a férfi között.
- Ő a barátnőm, Lara. Lara, ő a testvérem, Jay. – mutatott be minket egymásnak. Még mindig egy kicsit feszélyezve éreztem magam, ami talán még meg is látszódott rajtam. Kezet ráztunk.
- Szia. – köszöntem kissé érdekes hangon.
- Menjünk be! Úgy örülök, hogy látlak! – mondta Sebastien, majd elindultunk a házba. Bementünk a nappaliba, majd leültünk. Sebastien közben elment üdítőért a konyhába, meg poharakért, és pár pillanat múlva ott is termett. Nem akartam kettesben maradni vele.   Első benyomásra nekem nem szimpatikus.
- Hogy-hogy itt vagy? Nem szóltál, hogy jössz, nem sok minden van itthon. – kezdett bele Sebastienre. Olyan vidám volt, amilyennek még sosem láttam.
- A net veletek van tele. – bökött felém a fejével. – mivel nem szóltál egy szót se, muszáj volt, hogy átjöjjek, és megtudakoljam, hogy kit rejtegetsz előlünk. – kacsintott rám. Még a végén flörtölni kezd velem, amit egy hatalmas pofonnal fogok jutalmazni.
- Hát, ez egy nagyon hosszú sztori, de nem vagyunk olyan sok ideje együtt. Kissé érdekesen indult a kapcsolatunk, de a lényeg, hogy most már minden rendben van. – Csak reménykedtem benne, hogy nem mondja el, hogy apa lesz…  - majd egy sör mellett elmesélek mindent, mert nem akarom untatni az én drágaságomat. – mondta, majd odahajolt hozzám, és adott egy puszit a számra. Így se hallottam még őt beszélni. De legalább nem kell tartania magát, hogy valaki beszól neki. Tudom, hogy mindig önmagát adja, de ő mégis az, akivel felnőtt.
- Rendben. Akkor mondjuk ma? Nálam? Addig megismerkedik a többiekkel. – ajánlotta fel Jay nekem ezt a családi estét, amit nem akartam. Elég majd… 7 hónap múlva… szerintem.
- Miattam ne aggódjatok, el leszek én itt. Dvd-zek egyet, meg alszok. Mostanában kissé fáradtnak érzem magam. De ti menjetek nyugodtan. Sebastien úgy is nemsokára megint elmegy egy időre. Jót fog neki tenni egy kikapcsolódás. – mosolyogtam rájuk, és csak reménykedni tudtam, hogy bele fognak menni ebbe.
- Nem akarlak egyedül hagyni. – húzta a száját Seb, mire én csak forgattam a szemeimet.
- Talán annyira béna nem vagyok, hogy megfulladok egy kanál vízben. Nyugodtan menjél csak el! Érezzétek jól magatokat. Elég időt tölthetek veled.
- Nem akarlak egyedül hagyni titeket! – mondta egy kissé erélyesebben. A többes szám meg eléggé kiakasztott. Én még én vagyok, a baba meg még csak nem is baba! Majd akkor lesz, ha már akkora hasam lesz, hogy én magam fogok magamon császármetszést alkalmazni….
- Titeket? – kérdezett vissza Jay érdekesen.
- Kicsúszott a számon. Őt, nem akarom egyedül hagyni. – hangsúlyozta ki a rám utaló szót.
- Itt valami nem stimm. Mondjátok el mi a helyzet!? – követelőzött, ami egyáltalán nem tetszett nekem.
- Semmi olyanról nincs szó, ami téged érintene. – vágtam rá egyből, mire Sebastien csúnyán nézett rám. Még a végén világgá fogja kürtölni… azt meg nem akarom.
- Lara, Ő a testvérem… - mondta lágy hangon, bár a szemében még mindig ott volt a düh, amit azzal érdemeltem ki, hogy úgy válaszoltam Jay-nek…
- Nem érdekel! Ez a mi dolgunk. Akármi történhet közben… - utaltam arra, hogy akár el is veszíthetem.
- Jay… az van… hogy Lara és én, szülők leszünk. – mondta el végül teljesen nem érdekelve őt, amit az előbb mondtam.
- Hogy micsoda? Ezt miért nem mondtátok el előbb? Miért nem mutattad be nekünk? Mégis mikor akartad anyának elmondani? Meg a többieknek? – kezdett el Jay teljesen kiakadni, hogy Sebastien nem szólt neki az egészről.
- Állj! – kezdtem bele. – Igaz, nem ismerlek, de ez a mi dolgunk. Sőt, én fogom a világra hozni. Mellesleg mikor lett volna idő erre? – akadtam ki én is végül, mire kezdte egyre jobban felhúzni magát Jay.
-Lara, Jay, nyugodjatok már meg! Ennek nem ez az elintézési módja! Szépen is meg lehetne beszélni. Mindenre van magyarázat. – próbált nyugtatni Sebastien, bár én egyre jobban felhúztam magam. Mégis mit követelőzik itt? Semmi köze hozzám!
- Ja, beszéljétek meg, magatokra hagylak, van jobb dolgom is, mint itt bájologni. – majd felálltam, és kimentem a házból, magukra hagyva őket. Közben Pierre-t tárcsáztam.
- Szia királylány, na mi a helyzet? – tetszett, hogy így veszi fel a telefont, mindig mosoly csal az arcomra.
- Szia. Mit csinálsz most?
- Rád érek, ha ez a kérdés.
- Ide tudnál jönni Sebastienhez? Elmehetnénk valamerre. – mosolyodtam el, mert tudtam, hogyha vele vagyok, az egész együtt töltött idő abból fog állni, hogy röhögünk. De komolyan, amit képes ő kihozni belőlem hülyeség terén… hihetetlen az ember.
- Persze, várj meg, mindjárt ott vagyok. – majd letette a telefont, én meg ott vártam a ház előtt. Kicsit azért rosszul esett, hogy nem jött utánam Sebastien, de hát a család ugyebár… mindenkinél kényes kérdés. Egy negyed órát vártam Pierre-re. Mikor megérkezett, bepattantam a kocsiba, és bementünk a városba.
- Kajáljunk már valamit, mert itt fogok meghalni a kocsiban. – mondta nevetve, mire bólintottam, és elmentünk egy gyors kajáldába. Beültünk, és szerencsére senki nem zavart meg minket kajálás közben. Már ha lehet kajálásnak nevezni. Pierre lebukott az asztal alá, majd mikor újra felbukkant, kitört belőlem a nevetés.
- Nem értem min nevetsz. – mondta, miközben egy rakat sültkrumplit rakott a szájába, ami úgy lógott ki, mint a rozmár agyara. Közben pedig próbált enni, ami több kevesebb sikerrel sikerült is neki. Rendesen potyogtak a könnyeim, annyira nevettem.
- Neeeeeeeee, Pierre, meg fogsz ölni. – mondtam a nagy nevetés közben, mire ő még az orrát is felhúzta, és egyre hülyébben nézett ki. Megfogott a kezébe pár sültkrumplit, és megdobott vele, majd az összerágott kaját mutogatta a szájában, amit elfelejtett lenyelni.
- Te teljesen őrült vagy! – nevettem, majd fogtam a szendvicset, amibe még szinte bele sem tudtam kezdeni, a szám elé raktam, majd úgy beszéltem, hogy mozgattam a szám előtt, mire annyira elnevette magát, hogy kifolyt a nyál a szájából.
- Kérem, viselkedjenek felnőtt módjára, itt nem lehet így viselkedni, vagy távozzanak innen. – jött oda az egyik ott dolgozó, mire Pierre ránézett. Szájában még mindig ott volt a sültkrumpli halom, és nagy bociszemekkel nézett a hölgyre. Na, nekem nem is kellett több, annyira elnevettem magam, hogy beborultam az asztal alá, annyira nevettem.