50. rész
"Nem mondhatom biztosra, hogy a szíved sosem fog újra összetörni: ha szeretsz, vagy épp gyűlölsz valakit, ez sajnos elkerülhetetlen. Annyit mondhatok, hogy ennek ellenére is merned kell újra szeretni és szerelmesnek lenni, hiszen ha igazán szeretsz valakit, a félelem eltörpül majd mellette"
Nem tudtam megszólalni a meglepettségtől. Más reakcióra
számítottam. Hisztire, csapkodásra, ordibálásra. Ehelyett kaptam egy bunkó
mondatot. De igaza van. Akármennyire is megakarom magamat győzni az
ellenkezőjéről… nem… nem megy. Teljes mértékben igaza van.
Lesütöttem a szemeimet. Nem bírtam rá nézni. Hol van az az ember, akit megismertem? Az én hibámból tűnt el. Elveszett az a mosolygós, vidám ember, akibe beleszerettem, és ennek én vagyok az oka.
- Hé, azért egy kicsit állíts magadon, jó? Fogalmad sincs, hogy mit megtettünk azért, hogy eljöjjön. Féltéglát kellene a fejetekre ejteni, hogy végre rájöjjetek, hogy egymáshoz tartoztok! – kezdte el Kármen a lecseszésünket. Minek kellett nekem egyáltalán idejönnöm? Tudhattam volna, hogy ez lesz.
- Kármen. Te ne szólj bele mások dolgába. – vetette oda kurtán Sebastien neki.
- Te is leállhatnál egy kicsit! – nyitottam ki a számít én is végül. – Azt hiszed, hogy te jobb vagy itt akármelyikünknél? Ugyanannyira neked is a hibád, mint bármelyikünknek. – néztem rá rosszalló pillantásokat vetve. Ott álltam előtte növekvő pocakkal, az ő gyerekével a hasamban, a dühön, és a közönyösségen kívül semmi nem látszott rajta.
- Bár soha ne ismertelek volna meg titeket. – nézett rám, majd Kármenre, majd sarkon fordult, és elment. Odamentem Kármenékhez, akik nagyokat pislogva meredtek rám.
- Megyek a hotelba. Holnap majd beszélünk. Pierret is meglátogatom holnap, de fáradt vagyok, le szeretnék feküdni. – mosolyogtam rájuk.
- Minden okés, kislány? – állt fel David, majd leültetett az ő helyére.
- Persze, csak le szeretnék feküdni. Sok volt ez így egy napra. Nem haragszotok meg? – néztem a legjobb barátnőmre.
- Ne menj hotelba, gyere át hozzánk. Lakj nálunk, amíg itt vagy. Mondtam a telefonba is. Örülnénk, ha szem előtt lennél. – majd megsimogatta a vállam.
- Nem lennék a terhetekre? – pillantottam rá, majd Davidre.
- Jaaaj, dehogy! Hogy kérdezhetsz ilyen butaságokat? Gyere te nyanya! Ne akard, hogy felvegyelek, és úgy vigyelek hazáig. – imádtam Davidet! Mindig mosolyt csalt az arcomra. Kármen pedig egyszerűen ragyogott mellette. Mellesleg, nagyon jól néztek ki együtt!
- Értettem főnök! – nevettem, majd elindultunk a kis gerlepár szerelmi fészkébe.
Gyönyörű volt a ház, melyben együtt laktak. Csak ámultam-bámultam. Összeszorult a szívem. Nekem nem itt kellene most lennem, hanem a férfinél, akit szeretek. Miért kellett ennek így történnie? Folyamatosan csak az ilyen kérdések jártak a fejembe. Egy dologban azonban teljesen biztos voltam. Szeretem őt teljes szívemből. Bármi is történt, okkal történt. Ha nekünk az van megírva, hogy együtt leszünk, akkor újra egymásra fogunk találni.
- Gyönyörű. Otthonossá tetted drága barátnőm. Úgy örülök, hogy legalább ti nem haragszotok rám. – Kitört belőlem a zokogás, ismét. A hormonok miatt is érzékenyebb vagyok jelen pillanatban, de a környezet áldozata is vagyok. Kármen átölelt, David pedig magunkra hagyott. Letettem a cuccaimat, majd Kármennel leültünk az ágyra, és hagyta, hogy szépen lassan megnyugodjak. Ő a legjobb barátnőm. Mindig tudja, hogy mire van szükségem, vagy éppen mi nyugtat meg. Kis idő elteltével teljesen nyugodt voltam, így végre elkezdhettünk beszélgetni.
- Tudod, mindenki rettentően megszenvedte a hiányod. Vonatkoztassunk el attól, hogy mi történt. Mindenki a maga útját járta, és nem volt már az a nagy bulizás, ami azelőtt. Sebastiennel nem lehetett beszélni, akármennyire is akartunk. Teljesen lelakta a házát. – kezdett bele Kármen a mesélésbe. A szívem apró darabjai lehullattak földre, miközben hallgattam, hogy Sebastiennel mi történt. Hogy mit tettem vele. 10 perc elteltével befejezte az elmúlt hónapok történéseinek elmesélését.
Lesütöttem a szemeimet. Nem bírtam rá nézni. Hol van az az ember, akit megismertem? Az én hibámból tűnt el. Elveszett az a mosolygós, vidám ember, akibe beleszerettem, és ennek én vagyok az oka.
- Hé, azért egy kicsit állíts magadon, jó? Fogalmad sincs, hogy mit megtettünk azért, hogy eljöjjön. Féltéglát kellene a fejetekre ejteni, hogy végre rájöjjetek, hogy egymáshoz tartoztok! – kezdte el Kármen a lecseszésünket. Minek kellett nekem egyáltalán idejönnöm? Tudhattam volna, hogy ez lesz.
- Kármen. Te ne szólj bele mások dolgába. – vetette oda kurtán Sebastien neki.
- Te is leállhatnál egy kicsit! – nyitottam ki a számít én is végül. – Azt hiszed, hogy te jobb vagy itt akármelyikünknél? Ugyanannyira neked is a hibád, mint bármelyikünknek. – néztem rá rosszalló pillantásokat vetve. Ott álltam előtte növekvő pocakkal, az ő gyerekével a hasamban, a dühön, és a közönyösségen kívül semmi nem látszott rajta.
- Bár soha ne ismertelek volna meg titeket. – nézett rám, majd Kármenre, majd sarkon fordult, és elment. Odamentem Kármenékhez, akik nagyokat pislogva meredtek rám.
- Megyek a hotelba. Holnap majd beszélünk. Pierret is meglátogatom holnap, de fáradt vagyok, le szeretnék feküdni. – mosolyogtam rájuk.
- Minden okés, kislány? – állt fel David, majd leültetett az ő helyére.
- Persze, csak le szeretnék feküdni. Sok volt ez így egy napra. Nem haragszotok meg? – néztem a legjobb barátnőmre.
- Ne menj hotelba, gyere át hozzánk. Lakj nálunk, amíg itt vagy. Mondtam a telefonba is. Örülnénk, ha szem előtt lennél. – majd megsimogatta a vállam.
- Nem lennék a terhetekre? – pillantottam rá, majd Davidre.
- Jaaaj, dehogy! Hogy kérdezhetsz ilyen butaságokat? Gyere te nyanya! Ne akard, hogy felvegyelek, és úgy vigyelek hazáig. – imádtam Davidet! Mindig mosolyt csalt az arcomra. Kármen pedig egyszerűen ragyogott mellette. Mellesleg, nagyon jól néztek ki együtt!
- Értettem főnök! – nevettem, majd elindultunk a kis gerlepár szerelmi fészkébe.
Gyönyörű volt a ház, melyben együtt laktak. Csak ámultam-bámultam. Összeszorult a szívem. Nekem nem itt kellene most lennem, hanem a férfinél, akit szeretek. Miért kellett ennek így történnie? Folyamatosan csak az ilyen kérdések jártak a fejembe. Egy dologban azonban teljesen biztos voltam. Szeretem őt teljes szívemből. Bármi is történt, okkal történt. Ha nekünk az van megírva, hogy együtt leszünk, akkor újra egymásra fogunk találni.
- Gyönyörű. Otthonossá tetted drága barátnőm. Úgy örülök, hogy legalább ti nem haragszotok rám. – Kitört belőlem a zokogás, ismét. A hormonok miatt is érzékenyebb vagyok jelen pillanatban, de a környezet áldozata is vagyok. Kármen átölelt, David pedig magunkra hagyott. Letettem a cuccaimat, majd Kármennel leültünk az ágyra, és hagyta, hogy szépen lassan megnyugodjak. Ő a legjobb barátnőm. Mindig tudja, hogy mire van szükségem, vagy éppen mi nyugtat meg. Kis idő elteltével teljesen nyugodt voltam, így végre elkezdhettünk beszélgetni.
- Tudod, mindenki rettentően megszenvedte a hiányod. Vonatkoztassunk el attól, hogy mi történt. Mindenki a maga útját járta, és nem volt már az a nagy bulizás, ami azelőtt. Sebastiennel nem lehetett beszélni, akármennyire is akartunk. Teljesen lelakta a házát. – kezdett bele Kármen a mesélésbe. A szívem apró darabjai lehullattak földre, miközben hallgattam, hogy Sebastiennel mi történt. Hogy mit tettem vele. 10 perc elteltével befejezte az elmúlt hónapok történéseinek elmesélését.
- Sajnálom, hogy ezt tettem veletek. Nagyon jól tudod, hogy
Pierre és köztem nem volt semmi, és soha nem is lesz. Az, hogy ő másképp érez
irántam, arról én egyáltalán nem tehetek, és ezt kellene neki is megértenie. Nem
így kellett volna történnie. – Nagyon sokáig beszélgettünk, gondolkodtunk,
hogyan lehetne minden olyan mint régen. Hogyan tudnék itt maradni velük úgy,
hogy ne találkozzak vele? Sehogy. Most is rohannék hozzá, a karjaiba, lenne egy
felejthetetlen éjszakánk, mosolyognék, és az ajkaira suttoghatnám, hogy
szeretem őt. Ezt akarom. Minden procikámmal, minden lélegzetvételemmel. Később
David is csatlakozott, így együtt törtük a fejünket, hogy mi lenne a legjobb.
- Nem tudom, hogy mi legyen. Egy hónap múlva már nem repülhetek, ez 100%. A baba miatt. – csöngettek. Mivel David megemlítette, hogy rendelt pizzát, így nem tulajdonítottam neki jelentőséget.
- Tudod már a baba nemét? – kérdezte nagy, csillogó szemekkel Kármen. – elmosolyodtam, majd mély levegőt vettem.
- Tudom. Kisfiam lesz. – mondtam hatalmas mosollyal az arcomon. Háttal voltam a bejárati ajtónak, és mikor láttam, hogy Kármen nem engem néz, és nem is reagál erre, megfordultam én is. Ott állt Ő. A szívem vadul kalapálni kezdett, és legszívesebben a nyakába ugrottam volna. Ehelyett inkább nyeltem egy nagyot, és vártam, hogy mi fog most történni.
- Nem tudom, hogy mi legyen. Egy hónap múlva már nem repülhetek, ez 100%. A baba miatt. – csöngettek. Mivel David megemlítette, hogy rendelt pizzát, így nem tulajdonítottam neki jelentőséget.
- Tudod már a baba nemét? – kérdezte nagy, csillogó szemekkel Kármen. – elmosolyodtam, majd mély levegőt vettem.
- Tudom. Kisfiam lesz. – mondtam hatalmas mosollyal az arcomon. Háttal voltam a bejárati ajtónak, és mikor láttam, hogy Kármen nem engem néz, és nem is reagál erre, megfordultam én is. Ott állt Ő. A szívem vadul kalapálni kezdett, és legszívesebben a nyakába ugrottam volna. Ehelyett inkább nyeltem egy nagyot, és vártam, hogy mi fog most történni.
UI: Sajnálom, hogy ilyen rövid lett. Affinitást éreztem, hogy írjak, de nem lett az igazi. Belerázódok ennyi idő után majd :) Vége van a sulinak, megcsináltam az írásbeli érettségit, így most már lesz időm, hogy hozzam nektek a részeket. Feltöltődtem az elmúlt 2 napban, és rengeteg új ötletem támadt. Az egyikhez ti is kelletek, de erről majd később :)
Puszi;Lara
Puszi;Lara