Sziasztok!

Sziasztok!

Ne haragudjatok, hogy ennyire nagyon eltűntem, és a bloggal sem törődtem. Zajlott az élet körülöttem - gondoltam hallatok magamról. Londonba költözök - nagyon félek - fogalmam sincs, hogy mikor jutok majd legközelebb géphez. Nem jelenti azt, hogy abba fogom hagyni az írást, mert nem, csak... még mindig szüneteltetnem kell. Azért nem jelentkeztem eddig, mert kiderült, hogy meg fognak műteni, így haza fogok jönni időnként, mert az orvosom itt van. Ha viszont megműtenek, csak a tiétek leszek, hisz mozdulni sem tudok majd sajnos. De hát, úgy szép az élet, ha zajlik, nem? :)

Ha bárkinek bármi kérdése van felém, esetleg kérése, vagy valamilyen ötlete, nyugodtan írjon, nem harapom le senkinek sem a fejét. :)

A Simple Plan legyen veletek. :) Egy ideig, az egyik kedvenc képemmel búcsúzom tőletek. :) (Hátha van valaki, aki felismer, és ott megismerkedtünk, csak nem tudta, hogy én vagyok. ;) )

Puszil; Lara

I can’t tell you that your heart won’t be broken again: if you love or hate someone, that just happens. But you must still dare to love! If you love with your heart, fear can’t touch you

50. rész

"Nem mondhatom biztosra, hogy a szíved sosem fog újra összetörni: ha szeretsz, vagy épp gyűlölsz valakit, ez sajnos elkerülhetetlen. Annyit mondhatok, hogy ennek ellenére is merned kell újra szeretni és szerelmesnek lenni, hiszen ha igazán szeretsz valakit, a félelem eltörpül majd mellette"

Nem tudtam megszólalni a meglepettségtől. Más reakcióra számítottam. Hisztire, csapkodásra, ordibálásra. Ehelyett kaptam egy bunkó mondatot. De igaza van. Akármennyire is megakarom magamat győzni az ellenkezőjéről… nem… nem megy. Teljes mértékben igaza van.
Lesütöttem a szemeimet. Nem bírtam rá nézni. Hol van az az ember, akit megismertem? Az én hibámból tűnt el. Elveszett az a mosolygós, vidám ember, akibe beleszerettem, és ennek én vagyok az oka.
- Hé, azért egy kicsit állíts magadon, jó? Fogalmad sincs, hogy mit megtettünk azért, hogy eljöjjön. Féltéglát kellene a fejetekre ejteni, hogy végre rájöjjetek, hogy egymáshoz tartoztok! – kezdte el Kármen a lecseszésünket. Minek kellett nekem egyáltalán idejönnöm? Tudhattam volna, hogy ez lesz.
- Kármen. Te ne szólj bele mások dolgába. – vetette oda kurtán Sebastien neki.
- Te is leállhatnál egy kicsit! – nyitottam ki a számít én is végül. – Azt hiszed, hogy te jobb vagy itt akármelyikünknél? Ugyanannyira neked is a hibád, mint bármelyikünknek. – néztem rá rosszalló pillantásokat vetve. Ott álltam előtte növekvő pocakkal, az ő gyerekével a hasamban, a dühön, és a közönyösségen kívül semmi nem látszott rajta.
- Bár soha ne ismertelek volna meg titeket. – nézett rám, majd Kármenre, majd sarkon fordult, és elment. Odamentem Kármenékhez, akik nagyokat pislogva meredtek rám.
- Megyek a hotelba. Holnap majd beszélünk. Pierret is meglátogatom holnap, de fáradt vagyok, le szeretnék feküdni. – mosolyogtam rájuk.
- Minden okés, kislány? – állt fel David, majd leültetett az ő helyére.
- Persze, csak le szeretnék feküdni. Sok volt ez így egy napra. Nem haragszotok meg? – néztem a legjobb barátnőmre.
- Ne menj hotelba, gyere át hozzánk. Lakj nálunk, amíg itt vagy. Mondtam a telefonba is. Örülnénk, ha szem előtt lennél. – majd megsimogatta a vállam.
- Nem lennék a terhetekre? – pillantottam rá, majd Davidre.
- Jaaaj, dehogy! Hogy kérdezhetsz ilyen butaságokat? Gyere te nyanya! Ne akard, hogy felvegyelek, és úgy vigyelek hazáig. – imádtam Davidet! Mindig mosolyt csalt az arcomra. Kármen pedig egyszerűen ragyogott mellette. Mellesleg, nagyon jól néztek ki együtt!
- Értettem főnök! – nevettem, majd elindultunk a kis gerlepár szerelmi fészkébe.
Gyönyörű volt a ház, melyben együtt laktak. Csak ámultam-bámultam. Összeszorult a szívem. Nekem nem itt kellene most lennem, hanem a férfinél, akit szeretek. Miért kellett ennek így történnie? Folyamatosan csak az ilyen kérdések jártak a fejembe. Egy dologban azonban teljesen biztos voltam. Szeretem őt teljes szívemből. Bármi is történt, okkal történt. Ha nekünk az van megírva, hogy együtt leszünk, akkor újra egymásra fogunk találni.
- Gyönyörű. Otthonossá tetted drága barátnőm. Úgy örülök, hogy legalább ti nem haragszotok rám. – Kitört belőlem a zokogás, ismét. A hormonok miatt is érzékenyebb vagyok jelen pillanatban, de a környezet áldozata is vagyok. Kármen átölelt, David pedig magunkra hagyott. Letettem a cuccaimat, majd Kármennel leültünk az ágyra, és hagyta, hogy szépen lassan megnyugodjak. Ő a legjobb barátnőm. Mindig tudja, hogy mire van szükségem, vagy éppen mi nyugtat meg. Kis idő elteltével teljesen nyugodt voltam, így végre elkezdhettünk beszélgetni.
- Tudod, mindenki rettentően megszenvedte a hiányod. Vonatkoztassunk el attól, hogy mi történt. Mindenki a maga útját járta, és nem volt már az a nagy bulizás, ami azelőtt. Sebastiennel nem lehetett beszélni, akármennyire is akartunk. Teljesen lelakta a házát. – kezdett bele Kármen a mesélésbe. A szívem apró darabjai lehullattak földre, miközben hallgattam, hogy Sebastiennel mi történt. Hogy mit tettem vele. 10 perc elteltével befejezte az elmúlt hónapok történéseinek elmesélését.

- Sajnálom, hogy ezt tettem veletek. Nagyon jól tudod, hogy Pierre és köztem nem volt semmi, és soha nem is lesz. Az, hogy ő másképp érez irántam, arról én egyáltalán nem tehetek, és ezt kellene neki is megértenie. Nem így kellett volna történnie. – Nagyon sokáig beszélgettünk, gondolkodtunk, hogyan lehetne minden olyan mint régen. Hogyan tudnék itt maradni velük úgy, hogy ne találkozzak vele? Sehogy. Most is rohannék hozzá, a karjaiba, lenne egy felejthetetlen éjszakánk, mosolyognék, és az ajkaira suttoghatnám, hogy szeretem őt. Ezt akarom. Minden procikámmal, minden lélegzetvételemmel. Később David is csatlakozott, így együtt törtük a fejünket, hogy mi lenne a legjobb.
- Nem tudom, hogy mi legyen. Egy hónap múlva már nem repülhetek, ez 100%. A baba miatt. – csöngettek. Mivel David megemlítette, hogy rendelt pizzát, így nem tulajdonítottam neki jelentőséget.
- Tudod már a baba nemét? – kérdezte nagy, csillogó szemekkel Kármen. – elmosolyodtam, majd mély levegőt vettem.
- Tudom. Kisfiam lesz. – mondtam hatalmas mosollyal az arcomon. Háttal voltam a bejárati ajtónak, és mikor láttam, hogy Kármen nem engem néz, és nem is reagál erre, megfordultam én is. Ott állt Ő. A szívem vadul kalapálni kezdett, és legszívesebben a nyakába ugrottam volna. Ehelyett inkább nyeltem egy nagyot, és vártam, hogy mi fog most történni.

UI: Sajnálom, hogy ilyen rövid lett. Affinitást éreztem, hogy írjak, de nem lett az igazi. Belerázódok ennyi idő után majd :) Vége van a sulinak, megcsináltam az írásbeli érettségit, így most már lesz időm, hogy hozzam nektek a részeket. Feltöltődtem az elmúlt 2 napban, és rengeteg új ötletem támadt. Az egyikhez ti is kelletek, de erről majd később :)

Puszi;Lara

Díj! :)

Nagyon szépen ezt a díjjat Eilla - nak, Adrius -nak. Hihetetlenül jól esik, hogy nem írtam hónapok óta, mégis gondolnak rám:) Köszönöm nektek! :)

Szabályok: 

1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat! ( Már megtörtént, köszönöm mégegyszer!:)

2. Felsorolunk 4 bloggert, akiknél 200-nál kevesebb a (feliratkozott) rendszeres olvasók száma! 

3. Egy-egy kommentet hagyunk a kiválasztott 4 blogon a díjazásról!

Akiknek továbbítom:

Körülnéztem az összes blogon, ahol cserém van, és mindenki kapott már ilyen díjjat. De, én MINDENKINEK küldöm :)

Sziasztok!

Sziasztok!
Ismételten nem egy új részt hoztam. Elnézést kérek mindenkitől, hogy eltűntem, de megvan az oka. Drága nagymamám elhunyt 1 hónappal ezelőtt, és egyszerűen nem éreztem, hogy tudnék írni. De nem csak írni, hanem tanulni is. Tudom, ez nem a ti bajotok, de mivel az olvasóim vagytok, úgy gondoltam, hogy tartozom nektek egy magyarázattal. Most szünet van nekem is a suliban, ezért estém nem (csak) a tanulással fog eltelni, hanem írok is. Nagyon rég volt új fejezet, és bevallom, biztosan elterelné a figyelmemet az itthoni a dolgokról, ha egy kicsit is, de biztosan menne egy kicsit. Csak annyit szeretnék mondani mindenkinek, hogy addig legyeteket a szeretteitekkel, amíg megtehetitek. Én nagymamámmal azt beszéltem, hogy csinál nekem szülinapi tortát a 20. születésnapomra, olyat, amit kiskoromban is. Másnap kórházba szállították, és 2 napra rá elhunyt. Ma lenne 68 éves. Nagyon sajnálom, hogy csalódást okoztam, és nem egy új részt hoztam, de nagyon nehéz most nekem. Remélem megértitek! Sajnálom!

Puszil titeket; Lara

Sziasztok.

A héten jön az új rész, remélem mindenki örül neki! :) El kell, hogy mondjam nektek, hogy kicsit el vagyok keseredve. Írom a sztorit, amikor időmből kitelik, és annyit nem kapok az olvasóimtól, hogy írjon egy véleményt az adott fejezetről.( Tisztelet a kivételnek. )
Ezért úgy döntöttem, hogy amíg nem kapok legalább 3 véleményt az adott rész alá, kommentben, addig nem fogok felrakni új részt. Szeretek írni, de ha már az ország világ elé kirakom, akkor szeretnék valamiféle visszajelzést kapni.
49 részt írtam eddig, és aligha van 3-4 ember, aki írt valamit a blogról. Ha nem írok jól, akkor azt mondjátok meg légyszíves, és akkor letörlöm az egészet. Csak...ennyit kérek.
Nektek tényleg semmiség, viszont nekem tényleg nagyon sokat jelent. Hisz... ha az ember csinál valamit, másnak/ másoknak, akkor igazán jól esne neki a  véleménye/véleményük, nem?


Puszil ; Lara

Why can't I stop thinking about him?' "The harder you try to forget something, the more you think about it

49. rész

'Miért nem tudom őt elfelejteni?' "Mert minél inkább el akarsz valakit felejteni, annál inkább többet gondolsz rá"

Hallgasd, és úgy olvasd! :)

3 hónap telt el. Semmit nem tudtam a fiúkról, de még a legjobb barátnőmről, Kármenről sem. Igaz, egy ideig mindannyian hívogattak – kivéve Sebastient – de soha nem vettem fel a telefont. Biztosan feladták. Ahogyan én is. Az egyedülálló anyukák táborát fogom erősíteni. Már egyáltalán nem tudom letagadni azt, hogy kisbabám lesz. A hasam gyönyörű, és alig várom, hogy a kezembe foghassam ezt a kis csöppséget. Anyukám teljes mértékben kiszolgál engem, nem hagyja, hogy akármit is csináljak, mivel a doki mondta, hogy veszélyeztetett terhes vagyok, és vigyáznom kell magamra.

Úton voltam a kórházba, hogy végre megtudjam a baba nemét. Kis vasgyúró lesz? Netán kis hercegnő? Teljesen mindegy, a lényeg, hogy az enyém, és mindent meg fogok neki adni, amire szüksége van.
- Jó napot doktor úr! – léptem be a vizsgálóba hangos köszönéssel.
- Szép napot a kismamának! Hogy van ma? – mosolygott rám egy hatalmasat.
- Egyre nehezebb vagyok, de amúgy minden rendben van. Alig várom, hogy foghassam a kezembe.
- Meghiszem azt! Na nézzük, kisfiú, vagy kislány lesz-e. – lefeküdtem az ágyra, felhúztam a pólómat, majd ultrahanggal elkezdett vizsgálni a doki. Közben valami kis tappancsokat is kaptam, és hallottam, ahogyan az én édes kicsikémnek dobog a szíve. Nem lehet leírni, hogy milyen érzés. Hosszas monitornézelődés után, végre rám nézett a doki, én meg lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát.
- Gratulálunk, kisfiú lesz! – gratulált nekem, a nővérrel együtt, mire nekem könnyek gyűltek a szemembe. Egyből az édesapja jutott eszembe. Ha most itt lenne, és hallaná, hogy kisfiú lesz, biztosan kiugrana a bőréből. Pierre-ék már megvennék neki az első hangszereket, és azon veszekednének, hogy dobolni, gitározni, énekelni fog-e. Kármen meg valószínűleg azt tervezgetné, hogy milyen ruhákba öltöztetnénk, meg persze hogy mikor mennénk el shoppingolni. Ilyenkor jövök csak rá, hogy mennyire hiányoznak nekem. Hogy mennyire meg akarom őket ölelni. Hogy hiányoznak a kajacsaták, a heccelések, a veszekedések… Miért kellett ennek így történnie?

Elbúcsúztam a dokitól, majd hazasétáltam. Beköszöntött az Ősz. Az elmúlás évszaka. Kicsit irónikus, nemde? A telefonom már 1 hónapja nem szólalt meg. Az e-mail-ek is el-el tünedeztek. Nemrégiben utánanéztem, hogy hol lépnek fel a srácok. Sehol. Mióta ez az egész történt, azóta nem léptek fel sehol. Egy kép sem jelent meg róluk. Még az újságok is elkezdtek írni róluk, hogy merre lehetnek, mert egy országban sem látták, egy városban sem, de még csak Canadában sem. Én… azt hittem, hogy egy pár nap, és minden megy nekik a régi kerékvágás szerint. De ezek szerint nagyot tévedtem.
Csöndesen sétáltam a hazafele vezető úton, a gondolataimba merülve, mikor megszólalt a telefonom. Azt hittem, hogy anyukám az. Előhúztam a zsebemből a telefonom, és Kármen képe jelent meg előttem. Elmosolyodtam, majd visszacsúsztattam a zsebembe, és sétáltam tovább. Pár lépés után elhallgatott, majd ismételten csörögni kezdett. Megint csak nem vettem fel. Aztán jött egy sms. Kármentől jött.
„ Vedd fel azt a rohadt telefont!FONTOS! „ – szinte időm nem volt normálisan elolvasni, már csörgött is a telefonom. Lehet, hogy tényleg fontos… így hát felvettem.
- Szia Kármen! Mondjad. – igyekeztem közömbös maradni, de a legjobb barátnőm előtt nehezen ment.
- Na végre, hogy felvetted ezt a rohadt telefont! Nem értem miért kell ezt csinálnod velünk. Komolyan mondom basszus, teljesen összeilletek Sebastiennel. Ugyan ezt csinálja. Csak kettőtök közt az a különbség, hogy az ő seggét helyben szét tudjuk rúgni. Miért kell ezt csinálni? – akadt ki teljesen, és hallottam, hogy a sírás kerülgette.
- Mi az a fontos dolog, amit el akartál mondani? – nem is méltattam válaszra. Tudja jól, hogy ha hazajönne, akkor semmi gond nem lenne. De amíg ott vannak vele a srácok, addig én semmit nem fogok mondani magamról.
Kitört belőle a sírás, de azthiszem, ez érthető is ezekután…

- Pierre-nek balesete volt. Szeretné, ha meglátogatnád, hisz te is ide tartozol. Ez az egy kérése van neki. Kérlek. Sebastiennel nem is kell találkoznod, nem kell tudnia róla, hogy itt vagy. De kérlek! Gyere ide! Mindannyiunknak  nagyon fontos vagy! Ne tedd ezt velünk! Kérlek! – teljesen összeszorult a szívem, ahogy hallottam őt zokogni a telefonban. Ilyenkor mindig szorosan magamhoz öleltem, és hagytam, hagy sírja ki magát teljesen a vállamon. Elmentünk fagyit enni, és mintha nem is történt volna semmi. De most jó messze volt tőlem…
- Figyelj.. Kármen… én nem tudom, hogy repülhetek-e. A baba miatt. Meg különben is… nem tartom valami jó ötletnek… Tudod te is nagyon jól, hogy simán összefuthatok vele… nem szeretnék…
- Lara! Kérlek. Az élete múlik rajta!
- Mert?
- Mert…mert… gyere! Tudom, hogy te is el akarsz jönni… Lakhatnál nálunk. Daviddel és velem. Messze vagyunk a srácoktól…
- Nem tudom még, majd beszélünk. Most le kell tennem. Szia. – majd lenyomtam a telefont, és egyből ki is kapcsoltam. Pierre-nek balesete volt? El kell mennem? Mi történhetett vele? Gyorsan hazarohantam, majd egyből letámadtam anyukámat.
- Mennem kell anya, valami baj van Pierre-rel. Nem lesz semmi baj, rendben? – mondtam neki, miközben elkezdtem a cuccaimat összepakolni a bőröndömbe. Ő pedig sírt. Nem is tudom miből gondoltam, hogy nem fog… hisz, anya csak egy van!
- Kérlek, Lara, maradj itthon! Megoldják nélküled is! És ha baja lesz a babának?
- Anya, nyugodj meg. Semmi baja nem lesz! Hidd el nekem. Nem leszek sokáig, itt fog megszületni. Kérlek! Ne sírj! – hosszú vígasztalás után elindultam a reptérre. Sajnáltam anyukámat, hogy csak így, ilyen hirtelen, de… egy nagyon fontos emberről van szó. Aki nagyon sokat számít nekem.
A repülőút most még hosszabb volt, mint amilyennek kellett volna lennie. Egy lenge citromsárga, féloldalas felső volt rajtam, egy fehér farmerrel, és egy papuccsal. Még az a kellemes meleg Ősz volt, így egyáltalán nem fáztam. Mikor kiértem a reptér elé, bekapcsoltam a telefonomat, felhívtam anyukámat, hogy minden rendben van, megérkeztem, majd rögtön Kárment tárcsáztam.
- Melyik kórházban van?
- Az államiban. Itt vagy? Jössz ide? De… - majd lenyomtam a telefont, fogtam egy taxit, és elindultam a kórházba. A felsőm jól eltakarta az állapotomat. A múltkori kis felhajtás után már csak az hiányozna, ha meglátnának itt, terhesen…
Az út itt is nagyon hosszúnak tűnt, de mihelyst megállt a taxi, rohantam kivenni a bőröndöm, majd be a kórházba. Bent segítőkészek voltak, egyből elmondták hol találom őt. Lifteznem kellett, ami nem volt ínyemre, mert fóbiás vagyok, de most legyőztem! Kiléptem a liftből, és elindultam a hosszú folyosón. Egyik kezemmel húztam a bőröndöm, a másikkal fogtam a pocakomat. Ez valami… ösztön lehetett. Otthon is észrevettem már magamon, hogy egyre többet fogom a növekvő pocakomat. A folyosó végén láttam, hogy ül ott két ember. A szívem a torkomban kezdett dobogni. Könyörögtem, hogy ne Sebastien legyen!
Mikor közelebb értem, akkor láttam, hogy Kármen, és David az. Nagy szemekkel néztek rám. Szerintem nem értették, hogy most hirtelen hogy kerülök ide, meg hogy miért is.
- Hol van? – kérdeztem egyből, semmi köszönés nélkül.
- Lara, ha nem akarsz találkozni Sebastiennel, akkor… - majd kinyílt a szemben lévő ajtó, és ott állt Ő. Akivel egyáltalán nem akartam találkozni. – Ezt akartam elmondani a telefonban is! – förmedt rám Kármen. Úgy látszik, kicsit zabos rám most, meg talán nem is érti ezt az egészet. De vajon ki érti? Még én magam sem…
Tágra nyílt szemekkel bámultam rá. Nem is volt önmaga. Szakálla volt… egy mackónadrágot viselt, egy otthoni pólóval. Képes volt így kilépni az utcára?
Az ő arcán is meglepettség volt. Hol a hasamat nézte, amit a kezemmel fogtam, hol pedig a szemeimbe nézett. Feszültség uralkodott köztünk. Kármen és David is csak tátott szájjal nézett minket, hogy vajon mi fog most kisülni ebből.
- Persze, ha Pierre-rel történik valami, egyből itt vagy, az viszont egyáltalán nem érdekelt, vagy érdekel téged, hogy velem mi van. Gratulálok neked.

Kellemes ünnepeket!

Mindenkinek szeretnék BOLDOG KARÁCSONYT kívánni. Remélem mindenkinek nyugodtan, pihenéssel  telik az ünnep, hogy az Új Évet hatalmas erőbedobással kezdhesse mindenki. :) Vigyázzatok magatokra!

Puszi; Lara

It's hard to be happy because you find it hard to let go of the things that make you sad - because these were the things that once made you happy

48.rész 

 

„Ahhoz,hogy sírj miatta, egyszer nevetned is kellett vele...„

 

 

Az oldalamon egy hatalmas lila folt volt, kisebb nagyobb piros véraláfutásokkal karöltve.
- Szerintem ezzel nem kellene kórházba menni. Körömvirágkrém, meg pihenés, és elmúlik! – mire meghallgathattam volna az ellenbeszédet, elsötétült minden…
A kórházban ébredtem, körülöttem mindenhol orvosok voltak, és egyenletes pittyegés hallatszott mellőlem. Már nem fájt az oldalam, igazán jól éreztem magam.
- Hölgyem, maga most kórházban van. – hajolt felém egy orvos. – Az ütés, mely Önt érte, a babára igen veszélyes. Ezért innentől kezdve fokozottan kell ügyelnie magára. – hadarta el gyorsan.
- Rendben, köszönöm. Hol a családom? Találkozhatok velük? – itt jelen esetben anyukámra, és Kármenre gondoltam.
- Pár perc, és befejezzük a vizsgálatokat, és már jöhetnek is be. – rám mosolygott, majd tette a dolgát. Tényleg csak pár perc volt, aztán magamra is hagytak. Az orvosoknak még be sem sikerült csukniuk az ajtót, már anyukám Kármennel az oldalán már rohant is be hozzám.
- Jól vagy? – kérdezték egyszerre.
- Persze, nemsokára felöltözök, aztán mehetünk is haza. – mosolyogtam rájuk, mire mind a ketten elkezdték forgatni a szemüket.
- Ha haza jöhetsz is csak pihenni fogsz. Nem szeretném, ha az unokámnak bármi baja esne! – kezdte el az anyai papolást. Sose szerettem, ha meg akarták mondani, hogy mit csináljak. De most jobbnak láttam nem szólni semmit. Fél órája beszélgethettünk, mikor halk kopogás hallatszódott.
- Gyere! – szóltam a kint lévőnek. Sebastien lépett be az ajtón bűnbánó arccal. Kármen rögtön felálltak, és elindultak kifele. Hátra se néztek hozzám, hogy lássák a segélykérő pillantásomat. Miután kimentek, leült mellém egy székre, és csak maga elé bámult. Emlékszem, mikor nem volt ilyen feszültség közöttünk. Nem voltunk sok ideje együtt… de akkor is folyton beszélgettünk, hülyültünk, heccelődtünk a másikkal. Emlékszem, mikor a medence szélén álltam, nem mertem belemenni a vízbe, mert túl hidegnek tűnt, ő viszont a házból elkezdett futni, és magával rántott a vízbe. Először persze üvöltöztem vele, majd végül elnevettük magunkat, és heves csókcsatába kezdtünk bele.
Miért nem lehet ilyen szerelmi életem? Miért kell mindennek így kudarcba fulladnia? Mit tettem, hogy ezt érdemlem?
- Sajnálom, én nem akartam neked fájdalmat okozni… - Seb bűnbánó képe szakított félbe.
- Erre gondolhattál volna előbb is… - válaszoltam neki nem törődöm stílussal. De még csak rám sem nézett! – Jobb lenne, ha hazamennél. Mindenkinek jobb lenne. – folytattam tovább, mire már képes volt rám nézni.
- Tényleg ezt akarod? – kérdezte kisfiús bájjal az arcán, mire én teljesen elolvadtam. Ha elmondhatnám neki, hogy én nem ezt akarom… hogy vele akarok lenni, minden sokkal könnyebb lenne. De sajnos nem lehet. Olyanok vagyunk, mint a tűz és víz. Összeférhetetlenek, és csak ártunk a másiknak. Mindenkinél jobban szeretem.
- Igen, ezt szeretném. – mondtam ismételten teljesen közömbösen neki, aztán elfordítottam az arcomat, hogy ne lássam az arcát. Erre egy nagy sóhaj hagyta el a száját, majd csendesen kisétált az életemből. Mihelyst hallottam az ajtó csukódását, legszívesebben utána futottam volna. De nem lehetett. Annyira nehéz ez az egész. De legalább valami megmaradt belőle nekem.
Elkezdtem zokogni. Úgy folytak végig a könnyeim az arcomon, hogy lassan már a Niagara vízeséshez hasonlított. Nehezen, de felálltam, és magamra zártam az ajtót. Elkezdtem felöltözni. Nem akartam ebben a környezetben lenni, az otthon melegére vágytam, a saját ágyikómba. Az ajtón már dörömböltek szeretteim, de nem sikerült nekik bejutniuk. Mikor felöltöztem, könnyáztatta szemmel kiléptem az ajtón.
- Vigyél haza! – néztem anyukámra. Csak ennyit bírtam értelmesen kinyögni, utána megint csak sírtam és sírtam.
Beszélt az orvosommal, aki nagy nehezen, de megengedte, hogy hazamenjek, de csak szigorúan pihennem szabadott.
Innentől a történet Sebastien szemszögéből folytatódik!

Megérkeztem haza. Egyedül. Nagy üresség tátongott bennem, és tudtam, hogy ennek nem így kellett volna, hogy történjen. Teljesen elborult az agyam.
Annyira dühös voltam önmagamra, hogy elkezdtem törni-zúzni. Minden mozdítható tárgy összetört, leesett, vagy valami baja lett. Hogy lehettem ekkora marha? Hogy nem bízhattam benne? Csak én lehetek ilyen szerencsétlen!
Mikor kellőn kitomboltam magam odaléptem a hűtőhöz, és kivettem egy üveg whiskyt, majd elkezdtem szépen lassan elfogyasztani az üveg tartalmát, míg egy csepp sem maradt belőle. Aztán jött a következő és a következő. A szobánkban… oh igen, a szoba, amely csak a miénk volt. Ahol olyan szenvedélyesen szeretkeztünk… ahol minden olyan jó volt!
Leültem egy székre, szemben az ággyal, és az ágyat bámultam. Nem voltam képes belefeküdni. Nélküle nem. De elrontottam mindent!
Elővettem a telefonomat, ahol az egyik vidám pillanatban készült közös képünk volt a hátterem. Néztem, a gyönyörű mosolyát, a felhőtlen vidámságát. Annyira hiányzott. Én voltam a világ legszerencsésebb embere, most meg én vagyok a legszerencsétlenebb, akinek semmije sincsen.
A falhoz vágtam a telefonomat dühömben, és csak ittam és ittam tovább.
Talán 2 hét telhetett el, mikor a többiek megnézték, hogy merre is vagyok. Ordibálást és káromkodást hallottam lentről. 2 hete ki sem mozdultam ebből a szobából, és még csak aludni sem aludtam.
- Hééé, haver, merre vagy? – hallottam Jeff hangját egyre közelebbről, míg végül benyitott a szobába. – Mi van veled? – majd körülnézett, mikor látta üveges tekintetem, és semleges arcom. – Ember, hogy lehet ennyi whiskyt meginni? Emberileg lehetetlen! – majd beléptek a többiek is a szobába, és elkezdtek takarítani nálam.
- Semmihez ne nyúljatok, és hagyjatok békén! MENJETEK EL INNEN! – kikeltem magamból. Nem akartam, hogy ahhoz a dolgokhoz nyúljanak, amiket Ő fogott meg utoljára. Lehet, hogy soha többet nem fogom őt látni. El fog tűnni úgy, hogy sosem fogom megtalálni őt, és a gyerekemet!
- Miért nem mész, és teszel jóvá mindent? – kezdett bele David. – Tudod, hogy támogatunk téged. El is kísérünk, ha kell. Lara ismét nem veszi fel a telefont Kármennek, csak az anyukájával tud beszélni. Lara is bezárkózott mint te! Ne legyél hülye. Pattanj fel, csinálj valami emberkinézetet magadnak, aztán irány a reptér! – lelkesített David. Valahogy nem voltam lelkes.
Felálltam a székből, és lecsoszogtam a konyhába egy újabb üveg piért. Most éppen a tequila akadt a kezembe. Felmentem, megint leültem a székbe, és folytattam a vedelést.
- Haver, ez így nem lesz jó! Hívd fel őt, beszélj vele! Próbáld jóvátenni! – unszolt továbbra is David.
- Mit nem értetek azon, hogy takarodjatok el innen? Hagyjatok magamra! Egyedül akarok lenni. Attól, hogy itt idegesítetek, még nem lesz jobb! – törtem ki magamból. Nem látszódott meglepettség az arcukon. Hisz, ismernek már…
- Sebastien Lefebvre! – jött be Kármen is a szobába. – Ha nem emeled fel a kis fokhagyma seggedet a székből, szeded össze magad, és indulsz el jóvátenni a hibáidat, esküszöm neked, hogy megpróbálkozom a lehetetlennel és belefolytalak egy kanál vízbe! – mondta teljesen komoly hangon, mire a többiek elkezdtek nevetni. Én is kis mosolyra húztam a számat, de egyáltalán nem volt kedvem kimenni a házból. Tényleg… nem láttam kiutat ebből az egészből.

Szeretnék mindenkitől bocsánatot kérni, hogy eddig nem volt rész. Sajnos, semmi időm nem volt. De most igyekeztem! Remélem tetszett! :)
Puszil titeket; Lara

Sziasztok!

Üdv mindenkinek!

Kényszert éreztem, hogy írjak nektek, hogy miért is tűntem el. Nos, az a helyzet, hogy hétköznap teljesen lefoglal a suli. Hétfőn 2-kor jövök ki suliból, aztán este 6-ra vissza 8-ig, mert szalagavatós táncpróbánk van. Szerdán szintén ugyanez van, hétvégén meg tételek tanulok, vagy éppen arra a tantárgyra, ami szükséges. Mindez December.7-ig lesz, utána több időm marad írni.
Jelen pillanatban influenzás vagyok, ami mellé valami vírus is betámadott. ( Nagyon örülök neki ). Igyekszem az írással, de mostanában olyan fáradt vagyok, hogy affinitásom sincsen hozzá, csak az ágy mágneses erejét érzem magam körül :D
Tehát, sűrű elnézéseteket kérem, és igyekszem írni, elhihetitek, hogy szívesebben írnék, minthogy tanuljak, vagy táncpróbára járjak. Nem Dec. 7 után fog jönni a következő rész, előbb, de időpontot nem tudok mondani nektek. El nem tudom mondani nektek tényleg, hogy mennyire sajnálom. Remélem nem köveztek meg miatta! :D
Vigyázzatok addig is magatokra, és tanuljatok sokat! :)
Puszil titeket; Lara

When you're having a bad day or a bad week, you need to remember this lesson: sometimes the hardest lessons to learn are the one that our souls needs the most. You can't feel real joy unless you've felt heartache and you can't have a sense of victory unless you know what it means to fail!

47.rész

 "Mikor rossz napod vagy rossz heted van, mindig gondolj arra: néha a legnehezebbek azok a leckék, amelyek megtapasztalására a lelkünknek a legnagyobb szüksége van. Nem lehetsz boldog, míg nem voltál szomorú, s nem érezheted magad győztesnek addig, amíg nem tudod meg, mit jelent valójában veszíteni"

Ledöbbenve álltam az ajtóban, és meredten bámultam Sebastienre, akin semmilyen érzelem nem látszott. Mit gondol? Majd csak úgy simán odaadom a gyerekem? Akit 9 hónapig a szívem alatt hordtam, aki most már a mindent jelenti nekem?
- Mégis mit képzelsz magadról? – tört ki belőlem, és üvölteni kezdtem vele. – Ideállítasz, mint valami bunkó, követeled a még meg sem született gyereked, és azt kéred, hogy felejtselek el? Mit gondolsz te? Azért mert te vagy Sebastien Lefebvre a Simple Plan gitárosa akármit megtehetsz? Velem nem fogod ezt tenni! Nem tömegcikk egy gyerek. Mellesleg te mondtad, hogy felejtselek el, és a gyereket sem akarod látni. – teljesen felidegesítettem magam, a szívem a torkomban dobogott, és éreztem, hogy nem szabad tovább hergelnem magam, mert abból baj lesz.
- Lara, nyugodj meg! Gyere, ülj le! – jött oda hozzám Chuck, de leráztam magamról a kezét, és egy lépést se tettem.
- Menj vissza a kis álomvilágodba, és hagyjál engem békén. Mérget vehetsz rá, hogy soha nem fogod ezt a kis csöppséget látni! – üvöltöttem továbbra is, mire már Pierre lépett oda hozzám.
- Kérlek, gyere be, és itt beszéljétek meg. – mondta a dallamos hangján, de a düh teljesen elborított.
- Te csak ne nyúlj hozzá, mert még a végén eltörik valamid. – mondta még mindig halál nyugodtan Seb az ajtóban állva, mire láttam, hogy Pierre kezdi felhúzni magát.
- Nem ér annyit! Ne csinálj hülyeséget! Menjünk be! – fordultam meg, mire meglendítettem az ajtót, hogy becsukódjon, és közben átkaroltam Pierre-t, majd ismét elkezdtem sírni.
- Nem fogom hagyni a ti kis románcotokat. – hallottam Seb hangját, majd eltűnt mellőlem Pierre, és egy hatalmas puffanást hallottam. Megfordultam, és azt láttam, hogy a két srác verekszik, és szidják egymást mint két kocsis.
- Fejezzétek be! – léptem oda hozzájuk, és igyekeztem Sebastien-t leszedni Pierre-ről, miközben püfölték egymást. Egy erős fájdalmat éreztem az oldalamban, alig kaptam levegőt, majd leültem a két fiútól fél méterre, és elkezdtem kapkodni a levegőt. Valamelyik oldalba vágott. Chuck, Jeff és David odarohantak a fiúkhoz szétszedni őket, Kármen és anyukám viszont hozzám rohantak. Nem tudtam megszólalni, annyira szúrt, és fájt az oldalam, a levegőt meg még mindig kapkodtam. A 3 fiúnak sikerült szétszednie Pierre-t és Sebastien-t, akiknek a pólója nem nagyon volt egyben, és az arcuk sem a festéktől volt piros. Mind a ketten aggódva néztek felém.
Szemeimet összeszorítottam, és úgy igyekeztem elnyomni a fájdalmat, meg persze újra levegőhöz akartam jutni.
- Nézzétek meg, mit csináltatok! – guggolt le mellém Jeff, és a többiek is követték őt, így mindannyian körém gyűltek, kivéve a két fiút. Meredten álltak, és bámultak, ahogy szenvedek.
- Ez is a te hibád! Ha nem akarod lefektetni, most nem vagyunk itt! – ugrott neki Sebastien még egyszer Pierre-nek.
- Nem történt semmi köztünk! Félreérthető helyzet volt, de semmi nem történt köztünk! – üvöltötte Pierre, miközben megint elkezdték püfölni egymást. Erőt vettem magamon, amennyire csak lehetséges volt, és igyekeztem kiengedni a hangomat.
- Menjetek el innen. Mindannyian! – suttogtam, mert csak arra voltam képes, de valami csoda folytán meghallották, és leálltak. Mindannyian rám meredtek, én meg csak fogtam az oldalamat, és rájuk néztem. – TŰNJETEK MÁR EL! – mondtam ismételten, mire mindannyian lesütötték a szemüket. Az oldalam még mindig rettentően szúrt. Nem akart múlni a fájdalom. Ez talán, nem is csak fizikai fájdalom volt… mélyen, legbelül ez lelki fájdalom is volt egyben. Hogy nekem mindezt most el kell viselnem akaratom ellenére.
Láttam, ahogy Sebastien felém nyúl, de teljes testemmel elfordultam tőle.
- Ne érj hozzám, és takarodj el innen, és felejts el végre! Felejtsd el, hogy van egy gyereked. Na? Milyen érzés? A nagy macsó most mit fog tenni? Kinyomod belőlem a gyereket, hogy a tiéd legyen? – nevettem el magam, de ez persze nem igazi nevetés volt. – Gratulálok mindannyiótoknak. Nem így ismertelek meg titeket. Mivé váltatok? Egymást ölitek egy nő miatt? Ez most komoly? Én, mint aki részt vesz ebben az egészben mondja azt, hogy nem éri meg. Fogadjátok meg a tanácsom…. és ha most kérhetlek titeket, menjetek el innen most azonnal. Szedjétek össze a cuccaitokat, és felejtsetek el. De komolyan. Nem lesz harag, oké? – próbáltam kissé viccesre venni a figurát, de nem nagyon ment, csak magamban sikerült mosolyognom.
Lassan elbattyogtak a srácok összeszedni a cuccukat, míg én még mindig Kármennel és anyukámmal az oldalamon ültem a földön, és kapkodtam a levegőt. Emlékezetem szerint, ennek már el kellett volna múlni. Ezt onnan tudom, hogy sokszor estem le a lépcsőn, és kerültem hasonló szituációba. Bárcsak megint kislány lehetnék! Iskolába járhatnék! Nem lenne ennyi gondom, csak az, hogy aznap mit játszunk a barátnőimmel.
- Lara, ideje lenne felállni a földről, mielőtt felfázol! – szólalt meg édesanyám végül, aki csendben figyelte az eddig történteket. Szerencsére semmit nem értett abból, amit mondtunk egymásnak. Szerencsére? Kitudja...
- Még egy picit hagy üljek, kérlek! – mondtam elhaló hangon, majd becsuktam a szemem, és próbáltam felidézni pár kedves pillanatot Sebastiennel. Vége. Ennyi volt. Minden szerelem véget ér egyszer… és ennek itt kellett véget érnie…
- Lara, menjünk be az ágyra, ott feküdj le! – mondta legkedvesebb barátnőm, Kármen. Aggódtak értem, de vajon én magam miatt miért nem?
- Nem megy. – szólaltam meg halkan, de a szemeimet még mindig csukva tartottam. Anyukám kezét éreztem az oldalamon, ahol oldalba vágott valamelyik srác, majd valami hideget.
- Azonnal be kell vinni őt a kórházba! – tört ki hisztérikusan belőle, mire képes voltam kinyitni a szemem. Lenéztem, hogy lássam én is miért akadt ki ennyire. 

Ne haragudjatok, hogy rövid lett, de valahogy nem tudtam, hogy hogy is fejezzem be a részt. De remélem így is tetszeni fog nektek! :)

Puszil titeket: Lara