Why can't I stop thinking about him?' "The harder you try to forget something, the more you think about it

49. rész

'Miért nem tudom őt elfelejteni?' "Mert minél inkább el akarsz valakit felejteni, annál inkább többet gondolsz rá"

Hallgasd, és úgy olvasd! :)

3 hónap telt el. Semmit nem tudtam a fiúkról, de még a legjobb barátnőmről, Kármenről sem. Igaz, egy ideig mindannyian hívogattak – kivéve Sebastient – de soha nem vettem fel a telefont. Biztosan feladták. Ahogyan én is. Az egyedülálló anyukák táborát fogom erősíteni. Már egyáltalán nem tudom letagadni azt, hogy kisbabám lesz. A hasam gyönyörű, és alig várom, hogy a kezembe foghassam ezt a kis csöppséget. Anyukám teljes mértékben kiszolgál engem, nem hagyja, hogy akármit is csináljak, mivel a doki mondta, hogy veszélyeztetett terhes vagyok, és vigyáznom kell magamra.

Úton voltam a kórházba, hogy végre megtudjam a baba nemét. Kis vasgyúró lesz? Netán kis hercegnő? Teljesen mindegy, a lényeg, hogy az enyém, és mindent meg fogok neki adni, amire szüksége van.
- Jó napot doktor úr! – léptem be a vizsgálóba hangos köszönéssel.
- Szép napot a kismamának! Hogy van ma? – mosolygott rám egy hatalmasat.
- Egyre nehezebb vagyok, de amúgy minden rendben van. Alig várom, hogy foghassam a kezembe.
- Meghiszem azt! Na nézzük, kisfiú, vagy kislány lesz-e. – lefeküdtem az ágyra, felhúztam a pólómat, majd ultrahanggal elkezdett vizsgálni a doki. Közben valami kis tappancsokat is kaptam, és hallottam, ahogyan az én édes kicsikémnek dobog a szíve. Nem lehet leírni, hogy milyen érzés. Hosszas monitornézelődés után, végre rám nézett a doki, én meg lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát.
- Gratulálunk, kisfiú lesz! – gratulált nekem, a nővérrel együtt, mire nekem könnyek gyűltek a szemembe. Egyből az édesapja jutott eszembe. Ha most itt lenne, és hallaná, hogy kisfiú lesz, biztosan kiugrana a bőréből. Pierre-ék már megvennék neki az első hangszereket, és azon veszekednének, hogy dobolni, gitározni, énekelni fog-e. Kármen meg valószínűleg azt tervezgetné, hogy milyen ruhákba öltöztetnénk, meg persze hogy mikor mennénk el shoppingolni. Ilyenkor jövök csak rá, hogy mennyire hiányoznak nekem. Hogy mennyire meg akarom őket ölelni. Hogy hiányoznak a kajacsaták, a heccelések, a veszekedések… Miért kellett ennek így történnie?

Elbúcsúztam a dokitól, majd hazasétáltam. Beköszöntött az Ősz. Az elmúlás évszaka. Kicsit irónikus, nemde? A telefonom már 1 hónapja nem szólalt meg. Az e-mail-ek is el-el tünedeztek. Nemrégiben utánanéztem, hogy hol lépnek fel a srácok. Sehol. Mióta ez az egész történt, azóta nem léptek fel sehol. Egy kép sem jelent meg róluk. Még az újságok is elkezdtek írni róluk, hogy merre lehetnek, mert egy országban sem látták, egy városban sem, de még csak Canadában sem. Én… azt hittem, hogy egy pár nap, és minden megy nekik a régi kerékvágás szerint. De ezek szerint nagyot tévedtem.
Csöndesen sétáltam a hazafele vezető úton, a gondolataimba merülve, mikor megszólalt a telefonom. Azt hittem, hogy anyukám az. Előhúztam a zsebemből a telefonom, és Kármen képe jelent meg előttem. Elmosolyodtam, majd visszacsúsztattam a zsebembe, és sétáltam tovább. Pár lépés után elhallgatott, majd ismételten csörögni kezdett. Megint csak nem vettem fel. Aztán jött egy sms. Kármentől jött.
„ Vedd fel azt a rohadt telefont!FONTOS! „ – szinte időm nem volt normálisan elolvasni, már csörgött is a telefonom. Lehet, hogy tényleg fontos… így hát felvettem.
- Szia Kármen! Mondjad. – igyekeztem közömbös maradni, de a legjobb barátnőm előtt nehezen ment.
- Na végre, hogy felvetted ezt a rohadt telefont! Nem értem miért kell ezt csinálnod velünk. Komolyan mondom basszus, teljesen összeilletek Sebastiennel. Ugyan ezt csinálja. Csak kettőtök közt az a különbség, hogy az ő seggét helyben szét tudjuk rúgni. Miért kell ezt csinálni? – akadt ki teljesen, és hallottam, hogy a sírás kerülgette.
- Mi az a fontos dolog, amit el akartál mondani? – nem is méltattam válaszra. Tudja jól, hogy ha hazajönne, akkor semmi gond nem lenne. De amíg ott vannak vele a srácok, addig én semmit nem fogok mondani magamról.
Kitört belőle a sírás, de azthiszem, ez érthető is ezekután…

- Pierre-nek balesete volt. Szeretné, ha meglátogatnád, hisz te is ide tartozol. Ez az egy kérése van neki. Kérlek. Sebastiennel nem is kell találkoznod, nem kell tudnia róla, hogy itt vagy. De kérlek! Gyere ide! Mindannyiunknak  nagyon fontos vagy! Ne tedd ezt velünk! Kérlek! – teljesen összeszorult a szívem, ahogy hallottam őt zokogni a telefonban. Ilyenkor mindig szorosan magamhoz öleltem, és hagytam, hagy sírja ki magát teljesen a vállamon. Elmentünk fagyit enni, és mintha nem is történt volna semmi. De most jó messze volt tőlem…
- Figyelj.. Kármen… én nem tudom, hogy repülhetek-e. A baba miatt. Meg különben is… nem tartom valami jó ötletnek… Tudod te is nagyon jól, hogy simán összefuthatok vele… nem szeretnék…
- Lara! Kérlek. Az élete múlik rajta!
- Mert?
- Mert…mert… gyere! Tudom, hogy te is el akarsz jönni… Lakhatnál nálunk. Daviddel és velem. Messze vagyunk a srácoktól…
- Nem tudom még, majd beszélünk. Most le kell tennem. Szia. – majd lenyomtam a telefont, és egyből ki is kapcsoltam. Pierre-nek balesete volt? El kell mennem? Mi történhetett vele? Gyorsan hazarohantam, majd egyből letámadtam anyukámat.
- Mennem kell anya, valami baj van Pierre-rel. Nem lesz semmi baj, rendben? – mondtam neki, miközben elkezdtem a cuccaimat összepakolni a bőröndömbe. Ő pedig sírt. Nem is tudom miből gondoltam, hogy nem fog… hisz, anya csak egy van!
- Kérlek, Lara, maradj itthon! Megoldják nélküled is! És ha baja lesz a babának?
- Anya, nyugodj meg. Semmi baja nem lesz! Hidd el nekem. Nem leszek sokáig, itt fog megszületni. Kérlek! Ne sírj! – hosszú vígasztalás után elindultam a reptérre. Sajnáltam anyukámat, hogy csak így, ilyen hirtelen, de… egy nagyon fontos emberről van szó. Aki nagyon sokat számít nekem.
A repülőút most még hosszabb volt, mint amilyennek kellett volna lennie. Egy lenge citromsárga, féloldalas felső volt rajtam, egy fehér farmerrel, és egy papuccsal. Még az a kellemes meleg Ősz volt, így egyáltalán nem fáztam. Mikor kiértem a reptér elé, bekapcsoltam a telefonomat, felhívtam anyukámat, hogy minden rendben van, megérkeztem, majd rögtön Kárment tárcsáztam.
- Melyik kórházban van?
- Az államiban. Itt vagy? Jössz ide? De… - majd lenyomtam a telefont, fogtam egy taxit, és elindultam a kórházba. A felsőm jól eltakarta az állapotomat. A múltkori kis felhajtás után már csak az hiányozna, ha meglátnának itt, terhesen…
Az út itt is nagyon hosszúnak tűnt, de mihelyst megállt a taxi, rohantam kivenni a bőröndöm, majd be a kórházba. Bent segítőkészek voltak, egyből elmondták hol találom őt. Lifteznem kellett, ami nem volt ínyemre, mert fóbiás vagyok, de most legyőztem! Kiléptem a liftből, és elindultam a hosszú folyosón. Egyik kezemmel húztam a bőröndöm, a másikkal fogtam a pocakomat. Ez valami… ösztön lehetett. Otthon is észrevettem már magamon, hogy egyre többet fogom a növekvő pocakomat. A folyosó végén láttam, hogy ül ott két ember. A szívem a torkomban kezdett dobogni. Könyörögtem, hogy ne Sebastien legyen!
Mikor közelebb értem, akkor láttam, hogy Kármen, és David az. Nagy szemekkel néztek rám. Szerintem nem értették, hogy most hirtelen hogy kerülök ide, meg hogy miért is.
- Hol van? – kérdeztem egyből, semmi köszönés nélkül.
- Lara, ha nem akarsz találkozni Sebastiennel, akkor… - majd kinyílt a szemben lévő ajtó, és ott állt Ő. Akivel egyáltalán nem akartam találkozni. – Ezt akartam elmondani a telefonban is! – förmedt rám Kármen. Úgy látszik, kicsit zabos rám most, meg talán nem is érti ezt az egészet. De vajon ki érti? Még én magam sem…
Tágra nyílt szemekkel bámultam rá. Nem is volt önmaga. Szakálla volt… egy mackónadrágot viselt, egy otthoni pólóval. Képes volt így kilépni az utcára?
Az ő arcán is meglepettség volt. Hol a hasamat nézte, amit a kezemmel fogtam, hol pedig a szemeimbe nézett. Feszültség uralkodott köztünk. Kármen és David is csak tátott szájjal nézett minket, hogy vajon mi fog most kisülni ebből.
- Persze, ha Pierre-rel történik valami, egyből itt vagy, az viszont egyáltalán nem érdekelt, vagy érdekel téged, hogy velem mi van. Gratulálok neked.