When you're having a bad day or a bad week, you need to remember this lesson: sometimes the hardest lessons to learn are the one that our souls needs the most. You can't feel real joy unless you've felt heartache and you can't have a sense of victory unless you know what it means to fail!

47.rész

 "Mikor rossz napod vagy rossz heted van, mindig gondolj arra: néha a legnehezebbek azok a leckék, amelyek megtapasztalására a lelkünknek a legnagyobb szüksége van. Nem lehetsz boldog, míg nem voltál szomorú, s nem érezheted magad győztesnek addig, amíg nem tudod meg, mit jelent valójában veszíteni"

Ledöbbenve álltam az ajtóban, és meredten bámultam Sebastienre, akin semmilyen érzelem nem látszott. Mit gondol? Majd csak úgy simán odaadom a gyerekem? Akit 9 hónapig a szívem alatt hordtam, aki most már a mindent jelenti nekem?
- Mégis mit képzelsz magadról? – tört ki belőlem, és üvölteni kezdtem vele. – Ideállítasz, mint valami bunkó, követeled a még meg sem született gyereked, és azt kéred, hogy felejtselek el? Mit gondolsz te? Azért mert te vagy Sebastien Lefebvre a Simple Plan gitárosa akármit megtehetsz? Velem nem fogod ezt tenni! Nem tömegcikk egy gyerek. Mellesleg te mondtad, hogy felejtselek el, és a gyereket sem akarod látni. – teljesen felidegesítettem magam, a szívem a torkomban dobogott, és éreztem, hogy nem szabad tovább hergelnem magam, mert abból baj lesz.
- Lara, nyugodj meg! Gyere, ülj le! – jött oda hozzám Chuck, de leráztam magamról a kezét, és egy lépést se tettem.
- Menj vissza a kis álomvilágodba, és hagyjál engem békén. Mérget vehetsz rá, hogy soha nem fogod ezt a kis csöppséget látni! – üvöltöttem továbbra is, mire már Pierre lépett oda hozzám.
- Kérlek, gyere be, és itt beszéljétek meg. – mondta a dallamos hangján, de a düh teljesen elborított.
- Te csak ne nyúlj hozzá, mert még a végén eltörik valamid. – mondta még mindig halál nyugodtan Seb az ajtóban állva, mire láttam, hogy Pierre kezdi felhúzni magát.
- Nem ér annyit! Ne csinálj hülyeséget! Menjünk be! – fordultam meg, mire meglendítettem az ajtót, hogy becsukódjon, és közben átkaroltam Pierre-t, majd ismét elkezdtem sírni.
- Nem fogom hagyni a ti kis románcotokat. – hallottam Seb hangját, majd eltűnt mellőlem Pierre, és egy hatalmas puffanást hallottam. Megfordultam, és azt láttam, hogy a két srác verekszik, és szidják egymást mint két kocsis.
- Fejezzétek be! – léptem oda hozzájuk, és igyekeztem Sebastien-t leszedni Pierre-ről, miközben püfölték egymást. Egy erős fájdalmat éreztem az oldalamban, alig kaptam levegőt, majd leültem a két fiútól fél méterre, és elkezdtem kapkodni a levegőt. Valamelyik oldalba vágott. Chuck, Jeff és David odarohantak a fiúkhoz szétszedni őket, Kármen és anyukám viszont hozzám rohantak. Nem tudtam megszólalni, annyira szúrt, és fájt az oldalam, a levegőt meg még mindig kapkodtam. A 3 fiúnak sikerült szétszednie Pierre-t és Sebastien-t, akiknek a pólója nem nagyon volt egyben, és az arcuk sem a festéktől volt piros. Mind a ketten aggódva néztek felém.
Szemeimet összeszorítottam, és úgy igyekeztem elnyomni a fájdalmat, meg persze újra levegőhöz akartam jutni.
- Nézzétek meg, mit csináltatok! – guggolt le mellém Jeff, és a többiek is követték őt, így mindannyian körém gyűltek, kivéve a két fiút. Meredten álltak, és bámultak, ahogy szenvedek.
- Ez is a te hibád! Ha nem akarod lefektetni, most nem vagyunk itt! – ugrott neki Sebastien még egyszer Pierre-nek.
- Nem történt semmi köztünk! Félreérthető helyzet volt, de semmi nem történt köztünk! – üvöltötte Pierre, miközben megint elkezdték püfölni egymást. Erőt vettem magamon, amennyire csak lehetséges volt, és igyekeztem kiengedni a hangomat.
- Menjetek el innen. Mindannyian! – suttogtam, mert csak arra voltam képes, de valami csoda folytán meghallották, és leálltak. Mindannyian rám meredtek, én meg csak fogtam az oldalamat, és rájuk néztem. – TŰNJETEK MÁR EL! – mondtam ismételten, mire mindannyian lesütötték a szemüket. Az oldalam még mindig rettentően szúrt. Nem akart múlni a fájdalom. Ez talán, nem is csak fizikai fájdalom volt… mélyen, legbelül ez lelki fájdalom is volt egyben. Hogy nekem mindezt most el kell viselnem akaratom ellenére.
Láttam, ahogy Sebastien felém nyúl, de teljes testemmel elfordultam tőle.
- Ne érj hozzám, és takarodj el innen, és felejts el végre! Felejtsd el, hogy van egy gyereked. Na? Milyen érzés? A nagy macsó most mit fog tenni? Kinyomod belőlem a gyereket, hogy a tiéd legyen? – nevettem el magam, de ez persze nem igazi nevetés volt. – Gratulálok mindannyiótoknak. Nem így ismertelek meg titeket. Mivé váltatok? Egymást ölitek egy nő miatt? Ez most komoly? Én, mint aki részt vesz ebben az egészben mondja azt, hogy nem éri meg. Fogadjátok meg a tanácsom…. és ha most kérhetlek titeket, menjetek el innen most azonnal. Szedjétek össze a cuccaitokat, és felejtsetek el. De komolyan. Nem lesz harag, oké? – próbáltam kissé viccesre venni a figurát, de nem nagyon ment, csak magamban sikerült mosolyognom.
Lassan elbattyogtak a srácok összeszedni a cuccukat, míg én még mindig Kármennel és anyukámmal az oldalamon ültem a földön, és kapkodtam a levegőt. Emlékezetem szerint, ennek már el kellett volna múlni. Ezt onnan tudom, hogy sokszor estem le a lépcsőn, és kerültem hasonló szituációba. Bárcsak megint kislány lehetnék! Iskolába járhatnék! Nem lenne ennyi gondom, csak az, hogy aznap mit játszunk a barátnőimmel.
- Lara, ideje lenne felállni a földről, mielőtt felfázol! – szólalt meg édesanyám végül, aki csendben figyelte az eddig történteket. Szerencsére semmit nem értett abból, amit mondtunk egymásnak. Szerencsére? Kitudja...
- Még egy picit hagy üljek, kérlek! – mondtam elhaló hangon, majd becsuktam a szemem, és próbáltam felidézni pár kedves pillanatot Sebastiennel. Vége. Ennyi volt. Minden szerelem véget ér egyszer… és ennek itt kellett véget érnie…
- Lara, menjünk be az ágyra, ott feküdj le! – mondta legkedvesebb barátnőm, Kármen. Aggódtak értem, de vajon én magam miatt miért nem?
- Nem megy. – szólaltam meg halkan, de a szemeimet még mindig csukva tartottam. Anyukám kezét éreztem az oldalamon, ahol oldalba vágott valamelyik srác, majd valami hideget.
- Azonnal be kell vinni őt a kórházba! – tört ki hisztérikusan belőle, mire képes voltam kinyitni a szemem. Lenéztem, hogy lássam én is miért akadt ki ennyire. 

Ne haragudjatok, hogy rövid lett, de valahogy nem tudtam, hogy hogy is fejezzem be a részt. De remélem így is tetszeni fog nektek! :)

Puszil titeket: Lara