You know what’s the difference between promises and memories? We break promises, but memories break us..

46.rész

"Tudod mi a különbség az ígéretek és az emlékek között? Az ígéreteket mi törjük meg, míg az emlékek minket törnek meg"

Olvasd úgy, hogy hallgatod a zenét! :)

Hangos zokogással rohantam ki anyukámhoz, aki azonnal megölelt, és próbált lenyugtatni a simogatásával. Nem ment. A szívem szakadt meg, hogy így kellett, hogy beszéljek Daviddel. Annyira rossz ez az egész helyzet, de nem én akartam ezt. Életemben először azt tettem, amit mondtak nekem.

2 hét elteltével…

10 hetes terhes voltam, és mivel eléggé vékony alkat vagyok, meglátszik rajtam minden. A pocakom napról napra egyre kerekebb lett, és egyre többször beszéltem is a kisbabámhoz, habár még eléggé aprócska idebenn. Anyukám teljesen meg van bolondulva, naponta vesz valamit a kis lurkónak, meg nekem is, bár még rám jönnek a régi cuccaim.
2 hete nem hallottam felőlük semmit, de még csak az interneten sem néztem utánuk. Anyut folyamatosan hívogatja Kármen, de szerencsére van olyan kedves, és nem árulja el, hogy itthon vagyok, sőt! Még ő is eljátssza a kétségbeesett anyát, aki keresi gyerekét. Nekem van a világon a legeslegjobb anyukám!
Két nappal később a parkban ültem egy hintában, és néztem az ott sétáló embereket. Természetesen mikor látja az ember a legtöbb párt? Amikor neki szerelmi bánata van. Ez Murphy. Már egy jó ideje csak bambultam, amikor a telefonom csörgése kizökkentett a gondolataimból.
- Szia anya, mondjad. – vettem fel kedvesen a telefont.
- Szia kincsim, haza tudnál jönni segíteni nekem egy kicsit? Nem bírom már annyira ezt a sok teendőt.
- Persze, rohanok! – azonnal felpattantam a hintából, és elindultam hazafele. Szerencsére a park csak bő 10 percre volt tőlünk, így hamar haza is értem. Kinyitottam a bezárt ajtót, majd jókedvűen, - amennyire lehetett, - beléptem az ajtón.
- Megjöttem anya! Mit kell segítenem? – letettem a cuccaimat az előszobában, majd besétáltam a konyhába, ahol majdnem szívinfarktust kaptam. Ott ült velem szemben a második családom. Egyenként néztem bele mindenki szemébe, és csak fájdalmat láttam bennük, ahogyan ők is csak azt láthattak az enyémben. Könnyek gyűltek szemembe, de még mindig ledermedve álltam, és nagyokat pislogtam, miközben lassan elkezdtek potyogni a könnyeim.
- Barátnőm, úgy hiányoztál! – állt fel Kármen, és odalépett hozzám, majd megölelt, amit én nem viszonoztam neki. Még mindig teljesen le voltam döbbenve, hogy itt vannak. Egy ember kivételével. Sebastien sehol nem volt. Most nem tudom, hogy ez jó, vagy rossz?
- Lara, baj van? – lépett oda hozzám Chuck, és próbálta velem felvenni a szemkontaktust, ami neki sem sikerült, üres tekintettel bambultam magam elé. Pár perc elteltével, mikor minden átfutott az agyamon, erőt vettem magamon, és sikeresen megszólaltam.
- Mit kerestek itt? – tettem fel a tömör, egyszerű, lényegretörő kérdést.
- Nem hagyhatunk egyedül téged, mikor babát vársz. Ez az egész egy nagy baromság, vissza kellene jönnöd. Mind a ketten makacsok vagytok. Betegségre hivatkozva lemondtuk a turnét is. Sebastien is csak otthon gubbaszt, iszik, még fürdeni sem képes elmenni, és meg kell hogy mondjam, nem kellemes az 5 méteres körzetében lenni. – próbált poénkodni egy kicsit Jeff, de valahogy most nem voltam vicces kedvemben.
- Honnan tudtátok, hogy itt vagyok? – tettem fel ismét ezt az egyszerű kérdést.
- Anyukád felhívott 2 nappal ezelőtt, hogy itthon vagy, csak te nem akartad, hogy tudjunk rólad akármit is. Kanadában a rendőrség keresett téged, mert fogalmunk sem volt, hogy merre vagy. Arra meg nem gondoltam volna, hogy van annyi pénzed, hogy hazajössz, hisz nem álltunk sose úgy anyagilag. – válaszolt Kármen, bár egyáltalán nem tetszett nekem ez a válasz.
- Megoldottam, látod. Itthon vagyok, és nem vagyok rátok kíváncsi. Nem voltam eléggé érthető a telefonban David? – fordultam felé. – Megmondtam, hogy minden kapcsolatot meg akarok veletek szakítani, és én ezt nem viccből mondtam. – mondtam teljesen komolyan, bár a könnyeim még mindig potyogtak. David arca teljesen felismerhetetlen volt számomra. Mérhetetlen fájdalom, egy csepp móka sem, vagy mosolyra húzódó ránc rajta. Semmi. Csak a szimpla fájdalom.
- Fontos vagy nekünk. Egy család vagyunk, hát értsd már meg! Nem léphetsz le csak úgy! Sebastien gyerekét hordod a szíved alatt, hát nincs egy csepp anyai érzés sem benned? – emelte fel egy kicsit a hangját. Mikor ránéztem újból az arcára, ismételten ledöbbentem. Könnyek gyűltek a szemébe, és a harag látszódott az arcán.
- De van. Azért nem megyek vissza. Egyértelműen megmondta Sebastien, hogy nem akar se engem, se a babát egy olyan dolog miatt, ami meg sem történt. – ekkor Pierre-re néztem. – Nem haragszom rád. A szememben még mindig egy jó barát vagy, ahogyan ti is. – itt mindenki másra ránéztem. – Örülök neki, hogy eljöttetek hozzám, de ezt nekem kell végigcsinálnom….
- DE NEM KELL EGYEDÜL! – csattant fel David, belevágva a mondatomba. Ekkor egy kicsit elmosolyodtam.
- De igen, David. Neked ott van Kármen, és a banda. Nektek meg ott van a banda, a rajongók, barátnőszerzés, stb… Kérlek, felejtsetek el engem. Ma este aludjatok itt, de szeretném, ha holnap elmennétek, és soha többé nem jönnétek vissza. – Ledöbbent mindenki, és teljes csalódottság látszott az arcukon. A szívem immáron már 6 darabban volt. Kármen,David,Jeff,Pierre,Chuck, és Sebastien. Övéké a szívem, és most, hogy már nem vagyunk együtt, a szívem sem lehet egy darabban.
Sarkon fordultam, és bementem a szobámba, ahol hangos zokogásba törtem ki. Miért kell ennek ennyire fájnia? Miért nem lehetne az élet egy kicsivel egyszerűbb? Vagy csak… enyhítsen valami a fájdalmamon… Aznap este nem láttam őket, csönd volt a lakásban, viszont tudom, hogy nem mentek el. Anyu biztosan mindent elintézett. Én az utcai ruhában aludtam el az ágyamon, tele zsepivel, és vörös szemekkel.
Másnap reggel csörömpölésre keltem fel, mire kimentem a konyhába, ahol éppen Chuck próbált segíteni anyumnak reggelit készíteni, de közben összetört egy poharat. Kármen fordított nekik folyamatosan. Annyira jó volt őket nézni. De fel kell ébrednem az álomból, és vissza kell csöppennem a valóságba. Így hát teljes fapofával köszöntem mindenkinek, majd töltöttem egy pohár narancslevet, és visszamentem a szobába. A sírás határán voltam ismét, de erősnek kellett, hogy maradjanak. Addig, amíg el nem mennek, az meg csak pár óra!
Gondolataimban elmerülve szürcsölgettem a narancslémet, mikor kopogtak az ajtómon, de a választ meg se várva, már be is nyitottak. Na vajon ki más lehetett volna, ha nem Pierre Bouvier?
- Pierre, nincs hangulatom a bájcsevegéshez. – kezdtem el egyből, mielőtt megszólalhatott volna.
- Miért nem vagy hajlandó hagyni, hogy segítsünk neked? Annyira rossz téged így látni. – leült mellém az ágyra, és megsimogatta az arcomat.
- Pierre, mikor legutóbb mi kettesben maradtunk, majdnem valami rossz történt.
- Ne úgy vedd ezt most fel, hogy meg akarlak fektetni. Úgy ülök itt melletted, mint egy barát, aki segíteni akar egy nagyon kedves barátjának, aki a következő énekest hordja a szíve alatt. – Akarva, akaratlanul is elmosolyodtam erre. Innentől kezdve, mintha egy kicsit feloldódtam volna, de azért tartottam magam. Szépen, nyugodtan elkezdtünk beszélgetni, és elmesélte, hogy mi történt, miután és eljöttem onnan, és mindenki milyen rosszul érzi most magát, meg a hangulat is egyenlő egy hulláéval.
Amikor már nevettem, mert sikerült a hülye poénjaival, meg kifigurázásaival felvidítania, csöngettek, mire a szívem a torkomban kezdett el dobogni, és rossz érzésem támadt. Felpattantam egyből, és rohantam kinyitni az ajtót. Sebastien Lefebvre állt velem szemben, teljesen közömbös arccal. Köpni nyelni nem tudtam.
- Te mit keresel itt? – megint millió és egy könnycsepp gyűlt a szemembe, aztán mindenki kidugta a fejét a fal mögül, hogy hallhasson mindent.
- Azért jöttem, hogy megbeszéljük a baba jövőjét. Ha megszületik, odaadod nekem, én felnevelem őt. Minden hónapban utalok egy bizonyos pénzösszeget, amiben megállapodunk a számládra, cserébe elfelejtesz engem, és azt, hogy van egy gyereked.