Anyone can easily walk away, no one is forced to stay, we all have choices. The real test is if somebody would rather stay with you, even though walking away could be much easier

45. rész

"Bárki könnyen elsétálhat, senkit sem kényszeríthetünk maradásra, mindannyiunknak van választása. Az igazi teszt az, mikor valaki akkor is melletted marad, mikor az lenne a legkönnyebb és legegyszerűbb számára, hogy egyedül hagyjon"

 

Mikor legközelebb feleszméltem, már a repülőn ültem, az ablakon bámultam kifelé miközben a könnycseppek egyenként hullottak a felsőmre. Ennyi volt. Pár óra, és otthon leszek. Anyukámnál. Biztosan csalódást okoztam neki most. Még azt sem tudja, hogy terhes vagyok. Fogalmam sincs, hogy mondhatnám el neki az egész történetet, hiszen nem erre tanított engem. De biztos vagyok benne, hogy meg fog érteni. Anyu mindig megért! Meg akarom ölelni…
Pár óra elteltével már a Budapesti repülőtéren találtam magam a 3 bőröndömmel. Anyu nem is tudja, hogy jövök. Azt hiszem, ideje lenne felhívnom őt. Elővettem a telefonomat, bekapcsoltam. Egymás után csöngött a telefonom, hogy üzenetem jött. Kármentől, Davidtől, Pierretől, Chucktól és Jefftől. Az összesen kitöröltem, majd nagy levegőt véve tárcsáztam anyukámat. Második csöngésre már fel is kapta a telefont.
- Szia anya! – színleltem nagy boldogságot, hogy legalább még most ne aggódjon.
- Szia kincsem! Mi a helyzet? Hogy vagy? Annyira hiányzol! – kezdte el sorolni, mire én egy kis mosolyra húztam a számat.
- Anyu, nemsokára otthon vagyok. – mondtam mosollyal a hangomban, mire egy pillanatra elhallgatott, majd belesikított a telefonba, mire eltartottam a fülemtől a mobilt.
- Mikor indul a géped? Lányom, alig várom, hogy itt legyél már, olyan rág láttalak!
- Anya, az a helyzet, hogy a repülőtéren vagyok, úgyhogy nemsokára otthon vagyok. – erre újabb sikongatás lett a válasz, mire egyre jobban kezdtem örülni, hogy hazajöttem.
- Kimenjek érted? – kérdezte izgatottan.
- Nem kell, nemsokára találkozunk! Szia! – köszöntem el tőle gyorsan, majd letettem a telefont. Elindultam keresni egy taxit, ami elvisz a pályaudvarra. Szerencsére itt mindig sokan vannak, bár sajnálatos módon, mindig horribilis összeget kérnek el az utastól. Hosszú zötykölődés után érkeztem meg a pályaudvarra, és összesen 15 percem volt, hogy elérjem a vonatomat. Így hát 3 nagy bőrönddel kezdtem el futni a jegykiadóhoz, majd fel a vonatra. Időben szálltam fel rá, bár még mindig volt 4 percem az indulásig. 25 perc, és megérkezek a szeretett városomba, ami annyira hiányzott nekem. Az emberek, a szokásos helyeim, a kedvenc cukrászdám! Sok mindent be kell majd pótolnom. Meg persze munkát kell keresnem. De mégis hogy mondjam el anyukámnak, hogy nagymama lesz? Ehhez hasonló gondolatok keringtek a fejemben, miközben megérkeztem a szülővárosomba. Ott ismételten fogtam egy taxit, ami egyenesen a házunk elé vitt. Kifizetettem őt is, majd beléptem a házba. Az ismerős illat, a kiskutyám, a szobám! Ohh, istenem, a szobám!
Beléptem az ajtón, majd anyukám rögtön a nyakamba ugrott, és zokogásba tört ki, mire nekem is könnyek gyűltek a szememben.
- Anya, ne sírj, itthon vagyok. – öleltem meg még szorosabban, aztán lassan elkezdett lenyugodni. Elvette a bőröndjeimet, majd egyenesen a fürdőbe ment, ahol a mosógép volt, és elkezdte kimosni a ruháimat. Még mindig halkan zokogott, de ez a pozitív dolgoktól való zokogása volt. Leültem a konyhába, majd vártam, hogy végre ő is leüljön hozzám. Nem is telt sok időbe, egy 10 perc múlva már ő is leült az asztalhoz.
- Tudom, hogy ez így sok lesz neked egyszerre, de tudnod kell valamit… - lehajtottam a fejemet, és tényleg elszégyelltem magam… - Kint, megismerkedtem egy nagyon helyes sráccal, akivel össze is jöttem… - kezdtem el a mesét… - aztán… nagyon jóba lettem az egyik barátjával, tényleg, nagyon nagyon aranyos, de nem csak ő, hanem mindenki más… - szépen lassan részletesen elmeséltem neki mindent, majd a csattanót a végére hagytam. – és mindez azért van, mert én terhes vagyok, és féltékeny volt Pierre-re, pedig nem történt köztünk semmi! – képtelen voltam a szemébe nézni, nem akartam látni a fájdalmat az arcán. Nagy meglepetésre ő felállt,  odasétált hozzám, és felemelte a fejemet, hogy rá nézzek.
- Kicsim, megoldjuk! Mindent megoldunk, hisz egy család vagyunk! Nem haragszom rád, hisz azt hitted, hogy ez egy végleges kapcsolat lesz… nem te tehetsz erről, a pasik néha csinálnak ilyen hülyeségeket, de a végén rájönnek, hogy elrontották.
- Engem nem érdekel, soha többet nem szeretném őt látni! – beszélgettünk még egy jó pár órát, majd mind a ketten elmentünk lefeküdni, mert eléggé kifáradtunk. Ő azért, mert körbeugrált, én meg az utazástól, és a stressztől.
Mikor készültem volna épp elaludni, megcsörrent a telefonom. Kármen volt az.
- Éppen aludni készültem, mondjad gyorsan. – tettem úgy, mintha misem történt volna.
- TE NORMÁLIS VAGY? – kezdett el nekem üvöltözni a telefonba. – Hova mentél? Hol vagy? Mindenki halálra aggódik érted!
- Mond meg nekik, hogy nem kell. Jó helyen vagyok. Tényleg, nyugiiii, nincs semmi baj. – mondtam halál nyugodtan.
- De akkor is! Miért kellett elmenned? Nem ez a megoldás! – mondta hisztérikusan Kármen.
- Sebastien mondta, hogy soha többet nem akar látni. Márpedig ha soha többet nem akar, akkor el kellett jöjjek onnan.
- Mi lesz a babával? Nem akarod, hogy tudja ki az apja? Vagy mi lesz veled? Ne csináld ezt! A srácok éppen Sebastien fejét verik a földbe, hogy ideje belátnia, hogy hülyeséget csinált!
- Hagyjátok. Mindjárt mennek turnéra, és ő döntött. Ennyi. A baba meg az én gondom, senki másé! – ekkor valami érdekes hangot adott a ki a telefon, majd egy férfi hang szólalt meg.
- Na idefigyelj te kismama! Azonnal húzd vissza azt a formás kis popódat hozzánk, vagy kénytelen leszek én elmenni érted. Képes vagyok lemondani a turnét. – igen, David, ki más is lenne.
- Ohh David. Nyugi van, mondom! Nem megyek vissza, és ne is hívjatok többet. Ne keressetek, és Sebastient is hagyjátok békén. Nekem most nyugalomra van szükségem, nem pedig a stresszre.
- De hééé, én vagyok a keresztapa! Kármen meg a keresztanya! Hogy lehetünk jó keresztszülők, ha itt sem vagytok? Én el akarom kényeztetni a kis gitárbajnokot. – hallottam a szomorúságot a hangjában. A szívem majd megszakadt, de muszáj volt.
- Sajnálom David. Soha nem fogjátok őt látni. Soha nem megyek vissza oda. Nem akarom, hogy valaha is megtudja, hogy ki az apja. Sajnálom David, én nagyon szeretlek titeket, de ez nem fog menni. Mi… nekünk… - ekkor elkezdtek potyogni a könnyeim. – soha többet nem szabad találkozunk. – majd gyorsan letettem a telefont, a könnyeim potyogtak, közben szétszedtem a telefonom, és kettétörtem a sim kártyát.

Ne haragudjatok, hogy eddig nem hoztam részt, de a feje tetején áll a világom, és egy perc időm sincs. Remélem azért tetszik eléggé ez a rész ahhoz, hogy kiengeszteljelek titeket! :)
Szeretném, ha írnátok véleményt, és leírnátok, hogy szerintetek hogy mi lesz a következő részben! :) Az előző résznél nagyon tetszettek az ötletek, és az is, hogy mennyire kreatívak vagytok! Örülök, hogy ilyen olvasóim vannak. Szép vasárnap estét mindenkinek!
Puszil titeket: Lara.~