It's hard to be happy because you find it hard to let go of the things that make you sad - because these were the things that once made you happy

48.rész 

 

„Ahhoz,hogy sírj miatta, egyszer nevetned is kellett vele...„

 

 

Az oldalamon egy hatalmas lila folt volt, kisebb nagyobb piros véraláfutásokkal karöltve.
- Szerintem ezzel nem kellene kórházba menni. Körömvirágkrém, meg pihenés, és elmúlik! – mire meghallgathattam volna az ellenbeszédet, elsötétült minden…
A kórházban ébredtem, körülöttem mindenhol orvosok voltak, és egyenletes pittyegés hallatszott mellőlem. Már nem fájt az oldalam, igazán jól éreztem magam.
- Hölgyem, maga most kórházban van. – hajolt felém egy orvos. – Az ütés, mely Önt érte, a babára igen veszélyes. Ezért innentől kezdve fokozottan kell ügyelnie magára. – hadarta el gyorsan.
- Rendben, köszönöm. Hol a családom? Találkozhatok velük? – itt jelen esetben anyukámra, és Kármenre gondoltam.
- Pár perc, és befejezzük a vizsgálatokat, és már jöhetnek is be. – rám mosolygott, majd tette a dolgát. Tényleg csak pár perc volt, aztán magamra is hagytak. Az orvosoknak még be sem sikerült csukniuk az ajtót, már anyukám Kármennel az oldalán már rohant is be hozzám.
- Jól vagy? – kérdezték egyszerre.
- Persze, nemsokára felöltözök, aztán mehetünk is haza. – mosolyogtam rájuk, mire mind a ketten elkezdték forgatni a szemüket.
- Ha haza jöhetsz is csak pihenni fogsz. Nem szeretném, ha az unokámnak bármi baja esne! – kezdte el az anyai papolást. Sose szerettem, ha meg akarták mondani, hogy mit csináljak. De most jobbnak láttam nem szólni semmit. Fél órája beszélgethettünk, mikor halk kopogás hallatszódott.
- Gyere! – szóltam a kint lévőnek. Sebastien lépett be az ajtón bűnbánó arccal. Kármen rögtön felálltak, és elindultak kifele. Hátra se néztek hozzám, hogy lássák a segélykérő pillantásomat. Miután kimentek, leült mellém egy székre, és csak maga elé bámult. Emlékszem, mikor nem volt ilyen feszültség közöttünk. Nem voltunk sok ideje együtt… de akkor is folyton beszélgettünk, hülyültünk, heccelődtünk a másikkal. Emlékszem, mikor a medence szélén álltam, nem mertem belemenni a vízbe, mert túl hidegnek tűnt, ő viszont a házból elkezdett futni, és magával rántott a vízbe. Először persze üvöltöztem vele, majd végül elnevettük magunkat, és heves csókcsatába kezdtünk bele.
Miért nem lehet ilyen szerelmi életem? Miért kell mindennek így kudarcba fulladnia? Mit tettem, hogy ezt érdemlem?
- Sajnálom, én nem akartam neked fájdalmat okozni… - Seb bűnbánó képe szakított félbe.
- Erre gondolhattál volna előbb is… - válaszoltam neki nem törődöm stílussal. De még csak rám sem nézett! – Jobb lenne, ha hazamennél. Mindenkinek jobb lenne. – folytattam tovább, mire már képes volt rám nézni.
- Tényleg ezt akarod? – kérdezte kisfiús bájjal az arcán, mire én teljesen elolvadtam. Ha elmondhatnám neki, hogy én nem ezt akarom… hogy vele akarok lenni, minden sokkal könnyebb lenne. De sajnos nem lehet. Olyanok vagyunk, mint a tűz és víz. Összeférhetetlenek, és csak ártunk a másiknak. Mindenkinél jobban szeretem.
- Igen, ezt szeretném. – mondtam ismételten teljesen közömbösen neki, aztán elfordítottam az arcomat, hogy ne lássam az arcát. Erre egy nagy sóhaj hagyta el a száját, majd csendesen kisétált az életemből. Mihelyst hallottam az ajtó csukódását, legszívesebben utána futottam volna. De nem lehetett. Annyira nehéz ez az egész. De legalább valami megmaradt belőle nekem.
Elkezdtem zokogni. Úgy folytak végig a könnyeim az arcomon, hogy lassan már a Niagara vízeséshez hasonlított. Nehezen, de felálltam, és magamra zártam az ajtót. Elkezdtem felöltözni. Nem akartam ebben a környezetben lenni, az otthon melegére vágytam, a saját ágyikómba. Az ajtón már dörömböltek szeretteim, de nem sikerült nekik bejutniuk. Mikor felöltöztem, könnyáztatta szemmel kiléptem az ajtón.
- Vigyél haza! – néztem anyukámra. Csak ennyit bírtam értelmesen kinyögni, utána megint csak sírtam és sírtam.
Beszélt az orvosommal, aki nagy nehezen, de megengedte, hogy hazamenjek, de csak szigorúan pihennem szabadott.
Innentől a történet Sebastien szemszögéből folytatódik!

Megérkeztem haza. Egyedül. Nagy üresség tátongott bennem, és tudtam, hogy ennek nem így kellett volna, hogy történjen. Teljesen elborult az agyam.
Annyira dühös voltam önmagamra, hogy elkezdtem törni-zúzni. Minden mozdítható tárgy összetört, leesett, vagy valami baja lett. Hogy lehettem ekkora marha? Hogy nem bízhattam benne? Csak én lehetek ilyen szerencsétlen!
Mikor kellőn kitomboltam magam odaléptem a hűtőhöz, és kivettem egy üveg whiskyt, majd elkezdtem szépen lassan elfogyasztani az üveg tartalmát, míg egy csepp sem maradt belőle. Aztán jött a következő és a következő. A szobánkban… oh igen, a szoba, amely csak a miénk volt. Ahol olyan szenvedélyesen szeretkeztünk… ahol minden olyan jó volt!
Leültem egy székre, szemben az ággyal, és az ágyat bámultam. Nem voltam képes belefeküdni. Nélküle nem. De elrontottam mindent!
Elővettem a telefonomat, ahol az egyik vidám pillanatban készült közös képünk volt a hátterem. Néztem, a gyönyörű mosolyát, a felhőtlen vidámságát. Annyira hiányzott. Én voltam a világ legszerencsésebb embere, most meg én vagyok a legszerencsétlenebb, akinek semmije sincsen.
A falhoz vágtam a telefonomat dühömben, és csak ittam és ittam tovább.
Talán 2 hét telhetett el, mikor a többiek megnézték, hogy merre is vagyok. Ordibálást és káromkodást hallottam lentről. 2 hete ki sem mozdultam ebből a szobából, és még csak aludni sem aludtam.
- Hééé, haver, merre vagy? – hallottam Jeff hangját egyre közelebbről, míg végül benyitott a szobába. – Mi van veled? – majd körülnézett, mikor látta üveges tekintetem, és semleges arcom. – Ember, hogy lehet ennyi whiskyt meginni? Emberileg lehetetlen! – majd beléptek a többiek is a szobába, és elkezdtek takarítani nálam.
- Semmihez ne nyúljatok, és hagyjatok békén! MENJETEK EL INNEN! – kikeltem magamból. Nem akartam, hogy ahhoz a dolgokhoz nyúljanak, amiket Ő fogott meg utoljára. Lehet, hogy soha többet nem fogom őt látni. El fog tűnni úgy, hogy sosem fogom megtalálni őt, és a gyerekemet!
- Miért nem mész, és teszel jóvá mindent? – kezdett bele David. – Tudod, hogy támogatunk téged. El is kísérünk, ha kell. Lara ismét nem veszi fel a telefont Kármennek, csak az anyukájával tud beszélni. Lara is bezárkózott mint te! Ne legyél hülye. Pattanj fel, csinálj valami emberkinézetet magadnak, aztán irány a reptér! – lelkesített David. Valahogy nem voltam lelkes.
Felálltam a székből, és lecsoszogtam a konyhába egy újabb üveg piért. Most éppen a tequila akadt a kezembe. Felmentem, megint leültem a székbe, és folytattam a vedelést.
- Haver, ez így nem lesz jó! Hívd fel őt, beszélj vele! Próbáld jóvátenni! – unszolt továbbra is David.
- Mit nem értetek azon, hogy takarodjatok el innen? Hagyjatok magamra! Egyedül akarok lenni. Attól, hogy itt idegesítetek, még nem lesz jobb! – törtem ki magamból. Nem látszódott meglepettség az arcukon. Hisz, ismernek már…
- Sebastien Lefebvre! – jött be Kármen is a szobába. – Ha nem emeled fel a kis fokhagyma seggedet a székből, szeded össze magad, és indulsz el jóvátenni a hibáidat, esküszöm neked, hogy megpróbálkozom a lehetetlennel és belefolytalak egy kanál vízbe! – mondta teljesen komoly hangon, mire a többiek elkezdtek nevetni. Én is kis mosolyra húztam a számat, de egyáltalán nem volt kedvem kimenni a házból. Tényleg… nem láttam kiutat ebből az egészből.

Szeretnék mindenkitől bocsánatot kérni, hogy eddig nem volt rész. Sajnos, semmi időm nem volt. De most igyekeztem! Remélem tetszett! :)
Puszil titeket; Lara