8.rész
Nem is telt bele sok időbe, már vissza is fordult, kezében valamiféle kis karkötővel.
- Nem így akartam odaadni, és a többiek unszolására… de.. a tiéd… vagy mi.. – nyújtott oda egy bőr karkötőt. Teljesen egyszerű volt, még öltöztetett.
- Hűű, mit ne mondjak, eléggé érdekes személyiség vagy. – jegyeztem meg. – de nincs kedved kimenni egy kicsit? Nem nagyon vagyok oda az ilyesféle partiért… - lesütöttem a szemem, és reméltem, hogy nem haragszik meg.
- Ne hülyéskedj, menjünk. Szóljunk Davidéknek, és már mehetünk is. – így is tettünk. Igaz, volt egy kis idő, mire kizökkentek a kis világukból Kármennel, de a lényeg, hogy jól kijönnek… túlságosan is. Elindultunk kifelé. De nagyon gyorsan! Körül se tudtam nézni, hogy hol vannak a többiek. Tulajdonképpen kiráncigáltak minket a helyről, és még a hely közeléből is.
- Állj állj, hova rohanunk? Úgy rohantatok kifelé, mint valami eszementek, akik attól félnek, hogy üldözik őket. – két lihegés között el is tudtam mondani.
- Áhh dehogy – mondta zavartan David. – Csak, nem szeretjük a tömeget – mondta fanyarú arccal, miközben Sebastienre nézett, aki ugyanúgy olyan fejet vágott.
- Aha…oké… és akkor most merre? Mert nem muszáj hazamenni, csak már nem volt kedvem ott maradni…
- Menjünk Mekibe! – szólt közbe Kármen, aki hatalmas vigyorral az arcán pislogott Davidnek. Hát ki tudna ennek ellenállni? Még én se, pedig eléggé immunis vagyok rá.
- Felőlem mehetünk. Bár remélem nincsen messze, mert lassan szerintem kitöröm a bokám ebben a felhőkarcoló magassarkúban.
- Odaadjam a cipőmet? – szegezte nekem a kérdést Sebastien. Mi van? Oda akarja nekem adni a cipőjét? Ezzel az emberrel valami nincs rendben…
- Dehogy! Köszönöm a felajánlást, de még odébb van a bokakitörés – nevettem el magam kínomban. Mégis hogy kellett volna ezt lereagálnom? Nagyon aranyos, de ezt nem fogadhattam el.
- Van olyan meki, ahova be lehet még ülni? Nem ismerjük annyira a helyet – kérdezte Kármen.
- Persze, nektek minden van, amit akartok – kacsintott rá David. Erre Sebastien és én egyszerre elkezdtük forgatni a szemünket, amit ők észre is vettem.
- Na ne már ember, mintha egy rugóra járna az agyatok – nevette el magát David. – Na induljunk. – nem sétáltunk olyan sokat, viszont nagyon sokat nevettünk. Annyi idióta viccet meséltek nekünk, hogy már fájt a hasam, és egy jó párszor meg is kellett állnunk ezmiatt, de ez nem volt nekik elég, tovább folytatták.
- Ha folytatjátok, be fogok pisilni! – nevettem el magam. Hogy tud két ember ennyi baromságot összehozni? Komolyan mondom, ehhez tehetség kell. Rég éreztem ilyen jól magam. És szerintem Kármen is hasonlóképpen érezhette magát.
- Na, vegyük komolyra a figurát, 10 lépés, és ott vagyunk – mondta nevetve David. És így is lett. Mindenki megkomolyodott, már amennyire tudott, és bementünk a mekibe. Én egyből megtámadtam a mosdót, mert tényleg nem sok kellett ahhoz, hogy eléggé kellemetlenül érezzem magam. Miután elvégeztem a dolgom, kimentem hozzájuk.
- Mit kérnek a hölgyek? – kérdezte udvariasan Sebastien.
- Én csak egy salátát – mondta megszeppenve Kármen.
- Na de ne mááááár. Szeretjük, ha egy lány tud enni. Normálisan. Nem kell itt szépíteni a dolgot, rendes kaját rendeljetek.
- Rendes kaját? a meki mióta számít a rendes kaja kategóriába? – kérdezte Sebastien Davidtől.
- Mióta éjjel van, és nincs más lehetőségünk. – frappáns válasz, meg kell hagyni. Tulajdonképpen igaza is van. Főleg ha még részeg is vagy… igazi vacsora.
- Akkor big macet mindenkinek! – mondta újra eléggé bulizós hangulatban Kármen. A fiúk persze ezen felbátorodtak. Kikérték a kaját, meg üdítőt, meg sok sok sült krumplit, és leültünk. Egy ideig normálisan ment a kajálás, majd jött az a bizonyos pillanat… Elloptam egy darab sült krumplit Sebastientől. A pasik általában nem szeretik, ha a kajájukhoz nyúlnak, és én is azt hittem, hogy fel fogja kapni a vizet, de nem! Felvett egy huncut mosolyt az arcára, majd elkezdődött. Visszalopta azt az egy sült krumplit! Erre én megint elvettem egyet tőle, mire ő visszavette tőlem. Aztán Kármen és David elkezdte. Majd jöttek a bic macből kiesett saláta maradványok, és elkezdtük dobálni egymást. Igazi harctérré változtattuk át a kajáldát. Bár szerintem ezt minden nap átélik. Már a székeket használtuk pajzsnak, mert a fiúk átmentek egy igen kemény tüzérséggé. Nagyon élveztük a dolgot!
- Heeey heey, állj, nincs munícióm! – álltam fel, és nevettem el magam, mire a srácok mégjobban elkezdtek dobálni krumplival. Erre vissza a pajzsom mögé. Majd jött egy ott dolgozó, aki távozásra kért minket, mert így nem lehet viselkedni. Dehogynem! Mi vagyunk az élő példa rá. Ezek után még szórakoztunk egy kicsit útközben hazafele. Lovagias módon hazakísértek minket, aminek tulajdonképpen örültünk is. Majd eljött a búcsúzkodás ideje…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése