23.rész
"Igazi veszteség akkor ér minket, ha valami olyasmit veszítünk el, amit jobban szeretünk saját magunknál!.."
- Annyira sajnálom! El
nem tudom neked mondani, hogy mennyire…
Én nem akartam, hogy ez történjen veled! Olyan buta voltam ! Ha nem
jöttem volna el, akkor nem történt volna ez meg! De a lényeg, hogy fel fogsz
épülni. – mondtam kétségbeesetten miközben nagy cseppekben potyogtam a
könnyeim.
- Nem haragszom rád. Annyira vagy te hibás, mint én. – mondta nyugtatóan. Elindultam, hogy felálljak az ágyáról, de megfogta a kezemet. – feküdj vissza. Olyan jó volt. – mosolygott rám. Visszafeküdtem, de nem szóltunk egy szót sem. Hallgattam, ahogy veszi a levegőt. Engem ez nyugtatott meg. Kopogtak, majd David bejött a szobába. Meglepődtem, hogy itt van.
- Hé haver, holnap bulizunk, úgyhogy szedd össze magad! – viccelődött vele David.
- Én fogom szétverni a házat. – viccelődött ő is tovább, amire én csak mosolyogtam.
- Ezt muszáj látnotok. – majd odaadott a kezembe egy újságot, amit elkezdtem lapozgatni. Majd megtaláltam azt az oldalt, amit David is akart, hogy lássunk. Egy kép rólam és Sebastienről az autójában, mikor jött értem a randi előtt. Aztán egy kép Pierreről a házam előtt. Aztán megint vele, ahogy a szökőkútban vagyunk, és Seb balesetének helyszíne, ahol én is rajta vagyok. Nagy feliratok a képek mellett, miszerint szórakozok a fiúkkal, és egy újabb kis rajongó vagyok, és én miattam történt a baleset. Felnéztem Davidre.
- Lara, hallgass rám. Ne csinálj butaságot! – utalt David a 2 nappal ezelőtti beszélgetésünkre.
- Miről van szó? – szegezte nekem a kérdést Sebastien. Mikor láttam, hogy David veszi a levegőt, hogy mondjon valamit, előbb megszólaltam.
- Majd megbeszéljük, ha felépülsz, rendben? – megsimogattam az arcát, és nyugtatóan mosolyogtam rá . De nem vette be…
- David, kérlek hagyj magunkra. – mondta Seb Davidnek, miközben az arcomat fürkészte. David jófiú módjára ki is ment a kórteremből. – Elmondanád, hogy mi van? – egy nagy levegőt vettem, majd belekezdtem.
- Ha felépülsz, én elköltözöm innen. Kárment nem viszem magammal, nyugi. Valószínűleg haza költözöm. A te érdekedben. Nagyon jó veled, félre ne értsd…
- Tehát nem érzel irántam semmit? – vágott bele a szavamba, és szegezte nekem a kérdést.
- Dehogynem… Ha nem éreznék irántad semmit, akkor nem lettem volna itt… te is tudod…
- Akkor miért akarsz elmenni? Miért kell a dráma? Itt vagyok, te is itt vagy, ennél nem is kell több!
- Igen, legközelebb történik valami ami ismét nem tetszik neked, vagy beszólsz valamit, otthagylak, aztán ki tudja mi történik megint?
- Ez sem az én hibám volt, ezt te is tudod. És legközelebb jobban odafigyelünk, hogy ne szakadjon el az a bizonyos madzag.
- Figyelj Seb, én… - kezdtem el a mondatomat, amikor nyílt az ajtó, és belépett rajta egy lány, nyomában pedig Chuck. Nem sikerült megállítania, Ő pedig egyből odafutott Sebastienhez, és megcsókolta. Úgy gondoltam, most már tényleg nincs itt semmi keresnivalóm, felálltam, és kisétáltam a szobából.
- Lara, várj! – hallottam még utoljára, majd becsuktam az ajtót. Döbbent arcok néztek rám, én viszont csak mosolyogtam.
- Haza tudna valaki vinni? – kérdeztem meg, hátha valaki lesz annyira segítőkész. Chuck rögtön bólintott is, majd némán elindultunk egymás mellett az autóhoz. Nem tudtam mit mondani neki. Látszólag ő se tudott erre mit mondani. Beültünk az autóba, és elhagytuk a kórházat.
- Ő az ex barátnője. – törte meg végül a csendet.
- Jólvan. – tényleg nem tudtam, hogy mit mondhatnék most erre… Megérkeztünk a házhoz.
- Figyi, egy 20 perc és visszajövök, megvárnál, és elvinnél még valahova? – kérdeztem kedvesen.
- Hova? – kérdezett vissza.
- A reptérre. – majd bementem a házba, és elkezdtem összeszedni a cuccaimat. Már ami kellett. Nem volt sok pénzem, de egy kis nyaralás igazán rám fért. Meg persze, egy kis nyugalom is. Pár kényelmes dolgot bedobáltam a bőröndökbe, meg piperecuccot, és már mentem is vissza Chuckhoz. Kiszállt, és segített berakni a cuccokat a kocsiba, majd beültünk, és elindultunk a repülőtérre. Talán egy fél órát kocsikázhattunk, mire megérkeztünk. Kiszedtük a cuccokat, elköszöntünk egymástól, és elindultam befelé, hogy valóra váltsam az egyik legnagyobb álmomat. Elutazzak Tenerifére, és megnézzek egy kardszárnyú delfin showt. Kicsi korom óta erről álmodtam.
Elindultam befelé, majd odasétáltam a nagy kijelzőhöz, hogy megnézzem, hogy mikor megy oda a gép. Már vagy 10 perce nézegettem, mert nem tudtam eligazodni rajta, amikor valaki megfogta a vállamat.
- Na hova megyünk? – kérdezte, majd leesett állal néztem rá.
- Nem haragszom rád. Annyira vagy te hibás, mint én. – mondta nyugtatóan. Elindultam, hogy felálljak az ágyáról, de megfogta a kezemet. – feküdj vissza. Olyan jó volt. – mosolygott rám. Visszafeküdtem, de nem szóltunk egy szót sem. Hallgattam, ahogy veszi a levegőt. Engem ez nyugtatott meg. Kopogtak, majd David bejött a szobába. Meglepődtem, hogy itt van.
- Hé haver, holnap bulizunk, úgyhogy szedd össze magad! – viccelődött vele David.
- Én fogom szétverni a házat. – viccelődött ő is tovább, amire én csak mosolyogtam.
- Ezt muszáj látnotok. – majd odaadott a kezembe egy újságot, amit elkezdtem lapozgatni. Majd megtaláltam azt az oldalt, amit David is akart, hogy lássunk. Egy kép rólam és Sebastienről az autójában, mikor jött értem a randi előtt. Aztán egy kép Pierreről a házam előtt. Aztán megint vele, ahogy a szökőkútban vagyunk, és Seb balesetének helyszíne, ahol én is rajta vagyok. Nagy feliratok a képek mellett, miszerint szórakozok a fiúkkal, és egy újabb kis rajongó vagyok, és én miattam történt a baleset. Felnéztem Davidre.
- Lara, hallgass rám. Ne csinálj butaságot! – utalt David a 2 nappal ezelőtti beszélgetésünkre.
- Miről van szó? – szegezte nekem a kérdést Sebastien. Mikor láttam, hogy David veszi a levegőt, hogy mondjon valamit, előbb megszólaltam.
- Majd megbeszéljük, ha felépülsz, rendben? – megsimogattam az arcát, és nyugtatóan mosolyogtam rá . De nem vette be…
- David, kérlek hagyj magunkra. – mondta Seb Davidnek, miközben az arcomat fürkészte. David jófiú módjára ki is ment a kórteremből. – Elmondanád, hogy mi van? – egy nagy levegőt vettem, majd belekezdtem.
- Ha felépülsz, én elköltözöm innen. Kárment nem viszem magammal, nyugi. Valószínűleg haza költözöm. A te érdekedben. Nagyon jó veled, félre ne értsd…
- Tehát nem érzel irántam semmit? – vágott bele a szavamba, és szegezte nekem a kérdést.
- Dehogynem… Ha nem éreznék irántad semmit, akkor nem lettem volna itt… te is tudod…
- Akkor miért akarsz elmenni? Miért kell a dráma? Itt vagyok, te is itt vagy, ennél nem is kell több!
- Igen, legközelebb történik valami ami ismét nem tetszik neked, vagy beszólsz valamit, otthagylak, aztán ki tudja mi történik megint?
- Ez sem az én hibám volt, ezt te is tudod. És legközelebb jobban odafigyelünk, hogy ne szakadjon el az a bizonyos madzag.
- Figyelj Seb, én… - kezdtem el a mondatomat, amikor nyílt az ajtó, és belépett rajta egy lány, nyomában pedig Chuck. Nem sikerült megállítania, Ő pedig egyből odafutott Sebastienhez, és megcsókolta. Úgy gondoltam, most már tényleg nincs itt semmi keresnivalóm, felálltam, és kisétáltam a szobából.
- Lara, várj! – hallottam még utoljára, majd becsuktam az ajtót. Döbbent arcok néztek rám, én viszont csak mosolyogtam.
- Haza tudna valaki vinni? – kérdeztem meg, hátha valaki lesz annyira segítőkész. Chuck rögtön bólintott is, majd némán elindultunk egymás mellett az autóhoz. Nem tudtam mit mondani neki. Látszólag ő se tudott erre mit mondani. Beültünk az autóba, és elhagytuk a kórházat.
- Ő az ex barátnője. – törte meg végül a csendet.
- Jólvan. – tényleg nem tudtam, hogy mit mondhatnék most erre… Megérkeztünk a házhoz.
- Figyi, egy 20 perc és visszajövök, megvárnál, és elvinnél még valahova? – kérdeztem kedvesen.
- Hova? – kérdezett vissza.
- A reptérre. – majd bementem a házba, és elkezdtem összeszedni a cuccaimat. Már ami kellett. Nem volt sok pénzem, de egy kis nyaralás igazán rám fért. Meg persze, egy kis nyugalom is. Pár kényelmes dolgot bedobáltam a bőröndökbe, meg piperecuccot, és már mentem is vissza Chuckhoz. Kiszállt, és segített berakni a cuccokat a kocsiba, majd beültünk, és elindultunk a repülőtérre. Talán egy fél órát kocsikázhattunk, mire megérkeztünk. Kiszedtük a cuccokat, elköszöntünk egymástól, és elindultam befelé, hogy valóra váltsam az egyik legnagyobb álmomat. Elutazzak Tenerifére, és megnézzek egy kardszárnyú delfin showt. Kicsi korom óta erről álmodtam.
Elindultam befelé, majd odasétáltam a nagy kijelzőhöz, hogy megnézzem, hogy mikor megy oda a gép. Már vagy 10 perce nézegettem, mert nem tudtam eligazodni rajta, amikor valaki megfogta a vállamat.
- Na hova megyünk? – kérdezte, majd leesett állal néztem rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése