27. rész
"Csókolózni olyan, mint cukros vizet inni: iszol, és egyre csak szomjasabb leszel"
- Azt hiszed, most ezzel
lenyűgözöl? - kérdeztem ismét keserűen.
- Nem, én csak azt akarom, hogy rájöjj, hogy én nem tehetek arról, hogy az történt ott a kórteremben… - válaszolta szomorúan.
- Elhiszem neked. De akkor sem kellett volna ilyen állapotban idejönnöd. Ez mind ráért volna akkor, amikor hazaérünk.
-Láttam a képeket rólad és Pierre-ről. – ekkor kicsit elpirultam. – Tudom mit csináltatok, és tudom, hogy nagyon leittad magad. Én nem haragszom rád ezért. Azt is tudom, hogy nem akartad, hogy Pierre veled jöjjön, Chuckkal szövetkeztek…
- Jó barátaid vannak.. – jegyeztem meg.
- Ők a családom. – mondta boldogan. – Ha ők nem lennének, nem lennék az, aki most vagyok. - Erre nem nagyon tudtam mit mondani neki. Örültem neki, hogy ezek a csodálatos emberek veszik őt körül, de talán a magánéletébe nem kellene, hogy beleszóljanak.
- Értem. – Nahát, micsoda értelmes megnyilvánulás volt ez tőlem… Gratulálok magamnak.
- Lara – fordult felém. – Itt vagyunk ezen a csodálatos helyen, és mi veszekszünk a nagy semmin. Miért nem lehet ezt megbeszélni? Felnőtt emberek vagyunk. Kérlek. Csak annyi, hogy üljünk le a szobában, ahol nincsen senki, és beszéljük meg ezt nyugodtan. Kérlek. – nézett rám ártatlanul, nagy szemekkel. Egy esélyt adhatok neki… nagy baj nem lehet.
- Jó, rendben. – válaszoltam röviden, tömören. Azért nem kell azt hinnie, hogy egyből adok még egy esélyt magunknak… annyira hülyének ne nézzen senki, ha kérhetem. Na jó, ez egy kicsit durva volt, de ez az igazság. Felálltam, és a kezemet nyújtottam neki segítségképpen, hogy fel tudjon állni. Sok sziszegéssel, és halk káromkodással sikeresen felállt. Rám mosolygott, majd elindultunk fel a szobába. A két lépés távolságot azért megtartottam, biztos ami biztos. Jó hosszú idő volt, mire felértünk, de remélem elég türelmes voltam vele. Igazából meg már nagyon idegesített ez a lassú tempó. Beléptünk a szobába, és én teljesen elcsodálkoztam. Ki volt takarítva, és az asztalon két teríték volt. A vacsora is már ott volt az asztalon, mellette egy borítékkal, amin az én nevem állt. Odamentem, és kinyitottam.
„ Lara, remélem sikerül tisztáznotok mindent, és mosolyogva fogtok kijönni a szobából, ugyanis most foglak bezárni titeket – és ekkor becsapódott az ajtó – a szomszéd szobában vagyunk Chuckkal, ha megbeszéltétek, dörömböljetek át. Jó kajálást! Pierre”
- Hogy az a szemétláda, remélem hallod, hogy most éppen szidlak! – üvöltöttem el magam.
- Persze, hallunk cica, de semmit sem ér! – üvöltött vissza, majd hangos röhögést lehetett hallani.
- Remélem tudod, hogy kinyírlak, ha kiengedsz. – nem kaptam választ. Kissé félve fordultam Seb felé, nem tudtam hogy reagálta le ezt az üvöltözést… De ő csak mosolygott.
- Képes vagy velem együtt vacsorázni? – kérdezte tőlem.
- Persze. Ha már itt a kaja, ne vesszen kárba, nem? – majd mindketten megindultunk az asztal felé, és leültünk. Csöndben voltunk mindketten kajálás közben. Igazából nem voltam éhes, de jókislány módjára nem mondhattam nemet neki. Elvileg neki kellene beszélnie, hisz ő mondta, hogy beszéljük meg. Befejeztük a vacsorát, majd kiültünk az erkélyre.
- Már egy órája kettesben vagyunk, és még mindig nem szólaltál meg. – törtem meg a csendet végül. Ismét mosolygott egyet, majd vett egy nagy levegőt, és belekezdett.
- Nem tudom, hogy tulajdonképpen mit is mondhatnék. Olyan feszültség volt a levegőben előbb, miközben vacsoráztunk, hogy úgy érzem, nem tudok már mit tenni, te eldöntötted, hogy mit szeretnél. Látom rajtad, nincs nagy kedved velem lenni egy légtérben, ezért inkább úgy döntöttem, hogy hazarepülök, és soha többet nem foglak keresni. Megígérem neked. – ismét csak mosolygott, amit nem tudtam hova tenni. Tehát végre Ő is döntött, és ez jó volt. De én vajon örülök ennek a döntésnek? Magam sem tudom már…
- Örülök neki, hogy így elmondtad, mit szeretnél. Örülök neki, hogy megismertelek, te egy igazán jó ember vagy. Megfogod találni azt, aki mellett boldog lehetsz, és én is. Igyekszem nem összefutni majd veled, és keresek egy másik állást is, hogy ne vigyem abba a házba a csomagot még véletlenül sem… - mondtam én is mosolyogva. – Akkor hát, azt hiszem szólok Pierrenek, hogy engedjen ki minket. – majd felálltam, és átdörömböltem neki. Pár pillanat múlva már nyílt is az ajtó.
- Na, együtt vagytok már? – kérdezte enyhén ittas állapotban.
- Nem Pierre, megbeszéltük a dolgokat, és nem vagyunk együtt.
- Rossz válasz. – mondta, majd bezárta megint az ajtót, miközben hangosan nevetett. Annyira, de annyira felidegesítettem magam, hogy ha nem az egekben lenne a szobánk, már rég kiugrottam volna.
- Hihetetlen ez az ember, neveld meg majd kérlek, mert idegbajt lehet tőle kapni. – idegeskedtem, és csapkodtam mint egy 5 éves.
- Meg fogom, megígérem. – mosolygott vissza rám.
- Nem is kérdeztem… hogy vagy? Nagyon fáj?
- Fáj, igen. De majd elmúlik. Mint minden más. – nézett rám csalódott szemekkel. nem tudtam rá nézni, így elfordítottam a fejemet. Nagy levegőt vettem, és elég bátorságot, hogy belenézzek a gyönyörű szemeibe.
- Azthiszem, kinyittatom Pierre-rel az ajtót, és már megyek is. – mondta, majd átüvöltött a srácnak, aki jött, és már nyitotta is ki megint az ajtót.
- Na? Szeretitek már végre egymást? – kérdezte miközben tömény alkoholszag áradt belőle.
- Igen, azért szeretnénk most egy kicsit elmenni. Ha megengeded… - mondta Sebastien, és elindult. Pierre megállította őt.
- A-a. Bizonyítékot kérek arra, hogy együtt vagytok, addig sehova nem mentek. Csókot, most! – utasított Pierre minket, mire a torkomban kezdett dobogni a szívem. Sebastien kérdőn nézett rám, mire egy aprót bólintottam. Felálltam, és odamentem hozzá. Úgy éreztem magam, mint aki most csókolózik először. De erről szó nem volt… csak féltem. Kétségbeesetten néztem rá, majd mosolyt erőltettem az arcomra. Ő is így tett. Jobb kezét az arcomra tette, bal keze a derekamon pihent. Én mind a két kezemet a nyaka köré fontam. Lassan közeledtünk egymás felé, majd végre összeértek ajkaink. Vad, követelőző csók lett belőle. Mind az én részemről, mind az ő részéről. Nem akartam abbahagyni. Újra akartam őt!
- Nem, én csak azt akarom, hogy rájöjj, hogy én nem tehetek arról, hogy az történt ott a kórteremben… - válaszolta szomorúan.
- Elhiszem neked. De akkor sem kellett volna ilyen állapotban idejönnöd. Ez mind ráért volna akkor, amikor hazaérünk.
-Láttam a képeket rólad és Pierre-ről. – ekkor kicsit elpirultam. – Tudom mit csináltatok, és tudom, hogy nagyon leittad magad. Én nem haragszom rád ezért. Azt is tudom, hogy nem akartad, hogy Pierre veled jöjjön, Chuckkal szövetkeztek…
- Jó barátaid vannak.. – jegyeztem meg.
- Ők a családom. – mondta boldogan. – Ha ők nem lennének, nem lennék az, aki most vagyok. - Erre nem nagyon tudtam mit mondani neki. Örültem neki, hogy ezek a csodálatos emberek veszik őt körül, de talán a magánéletébe nem kellene, hogy beleszóljanak.
- Értem. – Nahát, micsoda értelmes megnyilvánulás volt ez tőlem… Gratulálok magamnak.
- Lara – fordult felém. – Itt vagyunk ezen a csodálatos helyen, és mi veszekszünk a nagy semmin. Miért nem lehet ezt megbeszélni? Felnőtt emberek vagyunk. Kérlek. Csak annyi, hogy üljünk le a szobában, ahol nincsen senki, és beszéljük meg ezt nyugodtan. Kérlek. – nézett rám ártatlanul, nagy szemekkel. Egy esélyt adhatok neki… nagy baj nem lehet.
- Jó, rendben. – válaszoltam röviden, tömören. Azért nem kell azt hinnie, hogy egyből adok még egy esélyt magunknak… annyira hülyének ne nézzen senki, ha kérhetem. Na jó, ez egy kicsit durva volt, de ez az igazság. Felálltam, és a kezemet nyújtottam neki segítségképpen, hogy fel tudjon állni. Sok sziszegéssel, és halk káromkodással sikeresen felállt. Rám mosolygott, majd elindultunk fel a szobába. A két lépés távolságot azért megtartottam, biztos ami biztos. Jó hosszú idő volt, mire felértünk, de remélem elég türelmes voltam vele. Igazából meg már nagyon idegesített ez a lassú tempó. Beléptünk a szobába, és én teljesen elcsodálkoztam. Ki volt takarítva, és az asztalon két teríték volt. A vacsora is már ott volt az asztalon, mellette egy borítékkal, amin az én nevem állt. Odamentem, és kinyitottam.
„ Lara, remélem sikerül tisztáznotok mindent, és mosolyogva fogtok kijönni a szobából, ugyanis most foglak bezárni titeket – és ekkor becsapódott az ajtó – a szomszéd szobában vagyunk Chuckkal, ha megbeszéltétek, dörömböljetek át. Jó kajálást! Pierre”
- Hogy az a szemétláda, remélem hallod, hogy most éppen szidlak! – üvöltöttem el magam.
- Persze, hallunk cica, de semmit sem ér! – üvöltött vissza, majd hangos röhögést lehetett hallani.
- Remélem tudod, hogy kinyírlak, ha kiengedsz. – nem kaptam választ. Kissé félve fordultam Seb felé, nem tudtam hogy reagálta le ezt az üvöltözést… De ő csak mosolygott.
- Képes vagy velem együtt vacsorázni? – kérdezte tőlem.
- Persze. Ha már itt a kaja, ne vesszen kárba, nem? – majd mindketten megindultunk az asztal felé, és leültünk. Csöndben voltunk mindketten kajálás közben. Igazából nem voltam éhes, de jókislány módjára nem mondhattam nemet neki. Elvileg neki kellene beszélnie, hisz ő mondta, hogy beszéljük meg. Befejeztük a vacsorát, majd kiültünk az erkélyre.
- Már egy órája kettesben vagyunk, és még mindig nem szólaltál meg. – törtem meg a csendet végül. Ismét mosolygott egyet, majd vett egy nagy levegőt, és belekezdett.
- Nem tudom, hogy tulajdonképpen mit is mondhatnék. Olyan feszültség volt a levegőben előbb, miközben vacsoráztunk, hogy úgy érzem, nem tudok már mit tenni, te eldöntötted, hogy mit szeretnél. Látom rajtad, nincs nagy kedved velem lenni egy légtérben, ezért inkább úgy döntöttem, hogy hazarepülök, és soha többet nem foglak keresni. Megígérem neked. – ismét csak mosolygott, amit nem tudtam hova tenni. Tehát végre Ő is döntött, és ez jó volt. De én vajon örülök ennek a döntésnek? Magam sem tudom már…
- Örülök neki, hogy így elmondtad, mit szeretnél. Örülök neki, hogy megismertelek, te egy igazán jó ember vagy. Megfogod találni azt, aki mellett boldog lehetsz, és én is. Igyekszem nem összefutni majd veled, és keresek egy másik állást is, hogy ne vigyem abba a házba a csomagot még véletlenül sem… - mondtam én is mosolyogva. – Akkor hát, azt hiszem szólok Pierrenek, hogy engedjen ki minket. – majd felálltam, és átdörömböltem neki. Pár pillanat múlva már nyílt is az ajtó.
- Na, együtt vagytok már? – kérdezte enyhén ittas állapotban.
- Nem Pierre, megbeszéltük a dolgokat, és nem vagyunk együtt.
- Rossz válasz. – mondta, majd bezárta megint az ajtót, miközben hangosan nevetett. Annyira, de annyira felidegesítettem magam, hogy ha nem az egekben lenne a szobánk, már rég kiugrottam volna.
- Hihetetlen ez az ember, neveld meg majd kérlek, mert idegbajt lehet tőle kapni. – idegeskedtem, és csapkodtam mint egy 5 éves.
- Meg fogom, megígérem. – mosolygott vissza rám.
- Nem is kérdeztem… hogy vagy? Nagyon fáj?
- Fáj, igen. De majd elmúlik. Mint minden más. – nézett rám csalódott szemekkel. nem tudtam rá nézni, így elfordítottam a fejemet. Nagy levegőt vettem, és elég bátorságot, hogy belenézzek a gyönyörű szemeibe.
- Azthiszem, kinyittatom Pierre-rel az ajtót, és már megyek is. – mondta, majd átüvöltött a srácnak, aki jött, és már nyitotta is ki megint az ajtót.
- Na? Szeretitek már végre egymást? – kérdezte miközben tömény alkoholszag áradt belőle.
- Igen, azért szeretnénk most egy kicsit elmenni. Ha megengeded… - mondta Sebastien, és elindult. Pierre megállította őt.
- A-a. Bizonyítékot kérek arra, hogy együtt vagytok, addig sehova nem mentek. Csókot, most! – utasított Pierre minket, mire a torkomban kezdett dobogni a szívem. Sebastien kérdőn nézett rám, mire egy aprót bólintottam. Felálltam, és odamentem hozzá. Úgy éreztem magam, mint aki most csókolózik először. De erről szó nem volt… csak féltem. Kétségbeesetten néztem rá, majd mosolyt erőltettem az arcomra. Ő is így tett. Jobb kezét az arcomra tette, bal keze a derekamon pihent. Én mind a két kezemet a nyaka köré fontam. Lassan közeledtünk egymás felé, majd végre összeértek ajkaink. Vad, követelőző csók lett belőle. Mind az én részemről, mind az ő részéről. Nem akartam abbahagyni. Újra akartam őt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése