21. rész
"Akár elfogadjuk, akár nem, minden okkal történik. A rossz dolgok is azért fordulnak elő, hogy meg tudjuk becsülni a jókat"
Nem tudtam mit kellett volna tennem. Vele maradni és megalázkodni? Na nem, azt egy pasi sem fogja kidurcizni magának, az biztos! Így hát visszafordultam Pierrehez, és elindultunk a ház felé. Ekkor hangos brömmögéssel, és csikorgó kerekekkel elindult, mint egy vadállat. De remélem azért semmi baja nem lesz… ennyire felhúzni magát valamin. Komolyan, mint egy hisztis 5 éves kisgyerek. Kicsit idegesítő.
- Nyugi, tud magára vigyázni. – mosolygott rám Pierre, miközben a megnyugtatás céljából elkezdte simogatni a hátam. Tettünk újabb két lépést a ház felé, mikor egy hangos csattanást hallottunk. Egymásra néztünk, majd egyszerre elkezdtünk futni az adott irányba. Nem is tudtam addig, hogy tudok ilyen gyorsan futni. Most Pierre is meglepően jól bírta, amit 1 órával ezelőtt nem lehetett elmondani róla. Futottunk, futottunk, mikor megláttuk azt, amit nem akartunk. Sebastien autójának az oldala összezúzva, és pár centire tőle volt egy másik autó, aminek az eleje volt összetörve. Bepánikoltam. Ha most miattam meghal, én nem is tudom mit csinálok… Odafutottam az autóhoz. Muszáj volt tudnom, milyen állapotban van. Talán most jó lesz valamire az az elsősegély óra amit a jogsinál tanultunk… A vezető felőli oldalnak ment a másik autó, így a másik oldalon kellett bemásznom.
- Sebastien, kérlek, szólalj meg! Mondj valamit! Mid fáj? Hogy vagy? Mindjárt jönnek a mentők, és megnéznek téged. Ígérem, nem lesz semmi bajod! – folyamatosan beszéltem hozzá, miközben ő kicsiket pislogott, és ide-oda mozgatta a fejét.
- Shhh – fogtam meg a fejét. – Ne mozgasd kérlek. – ekkor vettem csak észre, hogy sírok. Én nem akartam, hogy ez legyen. Nem akarok mentegetőzni, de ő kezdte ezt az egészet, nem én! Én simán ott maradtam volna vele, és akkor most nem lenne ez! Ha nem mondja azt, hogy csak játszani akarok vele… de már nem tudunk ezen változtatni.
Két kezet éreztem magamon, amelyek ki akarnak húzni a kocsiból, és mivel eléggé érdekes állapotban voltam, nem esett nehezükre. Mikor kihúztak, akkor láttam, hogy egy mentős volt. Pierre telefonált. Gondolom hívta a többieket, hogy mi történt. Teljesen leblokkoltam, ahogy néztem, ahogy kiveszik őt az autóból. Akkor láttam csak, hogy az arca bal oldala véres. Lenéztem a kezemre, és az enyém is véres volt. Az Ő vére volt. Miért vele történt? Miért nem velem?
- Az én hibám is, nem csak a tiéd. – jött oda mellém Pierre, és átkarolt. Nem nyugtatott meg…
- Szóltál a többieknek? – kérdeztem.
- Igen, mindjárt itt vannak ők is. – jegyezte meg halkan. Rátették egy hordágyra. Nem volt az eszméleténél. Megnéztek rajta mindent, kapott nyakmerevítőt is, majd otthagyták, és mentek segíteni a másik sofőrnek. A sokkon kívül neki nem sok baja volt, ahogy láttam. A saját lábán szállt ki a kocsiból. Odarohantam, és neki estem.
- Hogy tehette ezt? Most nézze meg a másik embert! Mit tett vele!? Miért nem magának lett baja, miért neki? – folyamatosan csak mondtam, és mondtam, nem tudtam leállni. Aztán újra kerős kezeket éreztem magamon, amelyek hátrafele húztak. El attól a szemétládától.
- Lara, nyugodj meg, minden rendben lesz. – mondta egy ismerős hang, amit nem tudtam beazonosítani. A mellkasához szorított, és elkezdtem zokogni. Felnéztem, és akkor láttam, hogy Jeff az, mellette pedig Chuck állt.
- Én tehetek róla. – mondtam két szipogás között.
- Dehogy! Eszedbe ne jusson ez még egyszer. Nem a te hibád. Ennek így kellett történnie. – próbált nyugtatni Jeff.
- Menjünk vele. Vele akarok menni. – néztem fel Jeff válla fölött, és akkor láttam, hogy teszik be a kocsiba.
- Velünk jössz, ebben az állapotban nem mehetsz vele. Bemegyünk hozzá, hidd el, jobb lesz így. Ne akarj a mentővel menni. – Átkaroltak, majd elindultunk egy másik kocsi felé, ami nem messze a helyszíntől parkolt. Betettek a kocsiba. Jeff vezetett, Chuck meg hátra ült velem. Bámultam ki az ablakon üres tekintettel, miközben potyogtak a könnyeim. Hiába mondják azt, hogy nem az én hibám, akkor is én tehetek erről az egészről. Ha nem megyek bele a tegnap estébe, nem történik ilyen! Tényleg én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere.
Gyorsan ment Jeff. Nem lehetett volna ilyen gyorsan menni, de ment a mentő után, ami ugye szabálytalan… de ő is aggódott. Mindenki aggódott. Megérkeztünk a kórházba, ahol azonnal kipattantam, és mentem a mentősök után. Sebastient bevitték a kórházba, és valami hablatyoltak, amit nem értettem, mert szaknyelven volt. Bementek egy ajtó mögé, de mikor én is be akartam oda menni, megállított egy nővér.
- Oda nem mehet be, kérem várjon itt kint. – üres tekintettel néztem rá, majd aggódva az ajtóra. Mi történik ott bent? Mit csinálnak vele? Hatalmas ölelést éreztem magamon. Megfordultam, és akkor láttam, hogy megérkezett Kármen, és David is. Kármen ölelt meg, és próbált leültetni egy székre. Kisebb - nagyobb sikerrel. Mindannyian körülöttem voltak, és próbáltak nyugtatni. Mondogatták, hogy nem az én hibám, de egy fülemen be, másikon ki.
Talán 2-3 óra telt el azóta, mióta bevitték. Aztán kijött egy orvos, és egyenesen hozzánk jött.
- Önök Sebastien Lefebvre hozzátartozói? – kérdezte.
- Igen, mondja már, hogy mi van vele! – fakadt ki belőlem.
- Eltört két bordája, és egy enyhe agyrázkódást kapott. Elaltattuk őt, mert nagy fájdalmai lennének. A bordáit a helyére kellett raknunk. 2 napig biztosan nem fog magához térni, addig altatjuk őt. Így gyorsabban is fog gyógyulni. – mondta végig az orvos a monológját.
- Be lehet menni hozzá? – kérdeztem.
- Mindjárt felviszik egy szobába őt, és utána bemehetnek. De csak egyesével, ha kérhetem! – bólintottunk, majd vártunk, hogy valaki felvigyen a szobába, ahol Sebastien van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése