13. rész
"Real loss only occures when you lost something that you love more than yourself"
Teljesen elöntött a düh. Csak
mentem, és mentem, és minnél előbb haza akartam érni, összepakolni, és elmenni
innen, hogy csak egy rossz emlék legyen. Soha többet nem akarom őket látni. A
zenéjüket se meghallgatni, vagy bármi más! Túl sok ez nekem. Hazudtak, erre
nincs mentség!
- Lara álljál már meg, ne ráncigáljál! – tépte ki a kezét az enyémből, mire megálltunk. Itt mondjak el neki mindent? És ha elindulnak utánunk? Tényleg nem akarok velük találkozni…
- Nem fogom itt elmondani neked az egészet. Ha elindultak utánunk, akkor nem kell sok, és utol is érnek bennünket, amit meg nem akarok. Soha többet nem akarom látni őket, és te is így leszel vele, hidd el! – üvöltöttem az utcán. Biztosan valami dilisnek néztek az ottani lakók, de nem érdekelt. Mindenhol van egy öregasszony, aki folyton kukkol…
- Lara, Kármen! Várjatok meg! – hallottuk a távolból a hangot. Elindultak utánunk. Már csak ez hiányzott!
- Döntsél. Maradj egy olyan emberrel, aki csak a szépet adta neked, vagy velem maradsz, és nem esik bántódásod. Válassz. – utasítottam gyorsan, majd újra megindultam. Követett engem. Jól döntött. Hiába mentünk gyorsan, a kiabálást egyre közelebbről hallottuk, míg nem már a lépteiket is hallottuk. Aztán utol is értek bennünket.
- Várj, Lara! – megfogta a felkarom, és megállított. – Beszéljük meg! A ti érdeketekben nem mondtunk semmit! – nézett rám újra a gyönyörű szemeivel. De nem szabadott elvesznem bennük. Most nem.
- Ha annyira nagyon érdekeltünk volna titeket, akkor nem veszélyeztettétek volna az életünket! Vajon mi történhetett volna tegnap, ha nem olyanok a lányok? Hmm? – kirántottam a kezem a szorításából, majd hátraléptem egyet.
- De héé, nem történt semmit. – lépett megint közelebb, és megsimogatta az arcomat.
- Ne érj hozzám! Felejtsetek el minket! Van elég numerátok, nem hiszem, hogy mi be fogunk állni a sorba. Te meg – fordultam David felé – felejtsd el Kárment. Ne áltasd őt a hamis szavaiddal. Nem vagyunk játékszerek, nem csinálhatjátok ezt velünk! – akadtam ki elég rendesen. Hiába, egy nő már csak ilyen.
- Elmondaná nekem is valaki, hogy miről van szó? – kérdezte Kármen a kis csapatunktól.
- Majd én elmondom ha hazaértünk. De menjünk, pakolnunk kell, mert itt nem vagyunk biztonságban. – mondtam teljesen komolyan. Engem is meglepett, hogy mennyire komoly tudok lenni. De ez a helyes döntés. Én nem akarok meghalni, vagy fenyegető levelet kapni!
- Hová megyünk?
- Haza, vagy akárhova, teljesen mindegy, csak el innen! – ránéztem. Végtelen fájdalmat láttam az arcán. De miért? Hisz nem is ismer minket. Főleg nem engem. Ő is csak hamis, ahogy az összes többi. Ezen nincs mit beszélgetni.
- Legalább hagy kísérjünk el hazáig titeket, ne essen valami bajotok. – szólalt meg David.
- Ennél nagyobb nem történhet velünk. Menjetek, és érezzétek jól magatokat máshol. Keressetek magatoknak más pancsert. – mondtam, majd újra megfogtam Kármen kezét, és elhúztam tőlük. Némán lépkedtünk az úton, de hallani lehetett, hogy ott jönnek mögöttünk. De nem szóltak egy szót se. Be kell vallanom, hogy teljesen összetörtem belül. Lehet, hogy más repdesne az örömtől, ha ilyen történne velük, de én nem tudtam. Tudtam milyen egy zenész élete, mert az exem is zenész. Nevetséges, én vonzom a balfékeket… és még sírni is fogok… nagyszerű!
Megérkeztünk a házunkhoz, és betuszkoltam Kárment az ajtón. Könnyes szememmel megfordultam, és rájuk néztem.
- Felejtsetek el minket. Kérlek. Nektek is, és nekünk is sokkal jobb lesz. Ne bántsatok minket tovább… - kérleltem őket, mire legördült az első könnycsepp… és a következő, és a következő. Most David indult el felém, de intettem neki, hogy ne merjen a közelembe jönni.
- Üljünk le, és beszéljük meg! Kérlek! Ne menjetek sehová… - lépett közelebb Sebastien. Még utoljára mindkettejük szemébe belenéztem, majd én is bementem az ajtón, faképnél hagyva őket. Felrohantam a szobába, ahol viszont már Kármen várt.
- Elmondanád végre, hogy mi a fene folyik itt? – emelte fel a hangját, de mikor meglátta piros arcom, és a könnyeim záporozását, abba hagyta.
- Bocsánat, nem akartam… gyere, ülj le, és meséld el, hogy mi történt… - Így is tettem. Kellett egy kis idő, mire lenyugodtam, és beszélni tudtam, de várt. Nem siettetett, megvárta amíg végigmondom. És még közbe se szólt, csak hallgatott.
- Tehát ez van. Adták nekünk a nagy macsó stílust, miközben hazudtak nekünk. – Kármen tudta, hogy hogy állok a zenészekkel. Tudta, hogy mit éltem át a volt barátom mellett is, hogy mi mindent kellett eltűrnöm. De átérezni sajnos nem tudta. Pedig annyira akartam! Hiába is mondtam el annó is neki mindent, érezni nem érezte azt amit én, mert nem élte át. Pedig ők nem is utazták körbe a világot, és hasonlók… ők meg igen.
- Jólvan Lara, nyugodj meg. Nem pakolunk semmit, lefekszünk aludni, és holnap, ha lenyugodott minden, leülünk, és megbeszéljük.
- Dehogy ülök én le velük beszélni! – akadtam ki egyből.
- Nem velük. Te meg én. Mi ketten fogjuk megbeszélni, hogy mi legyen akkor most.
- Rendben.- Egyeztem bele a dologba.
- Menjél, zuhanyozzál le, aztán megyek én is, és lefekszünk aludni. – unszolt engem. De igaza volt, most tényleg egy jó forró zuhany hiányzott. Az megnyugtat engem. És jó a zuhany alatt elmélkedni. Bár már nincs min. Ábrándozni sem…
Talán egy fél órát töltöttem a zuhany alatt. Kimentem, és meg volt csinálva az ágyam. Alvás! Végre! A legjobb dolog a világon, ezt bizton állítom!
- Mehetsz Kármen. – mondtam, majd pár perc múlva el is aludtam. Nem álmodtam semmit, de forgolódtam. Nem aludtam túl mélyen. Felriadtam. Mintha valami nem stimmelne. Felkapcsoltam a villanyt, körülnéztem, és már láttam is, hogy hol a hiba…
- Lara álljál már meg, ne ráncigáljál! – tépte ki a kezét az enyémből, mire megálltunk. Itt mondjak el neki mindent? És ha elindulnak utánunk? Tényleg nem akarok velük találkozni…
- Nem fogom itt elmondani neked az egészet. Ha elindultak utánunk, akkor nem kell sok, és utol is érnek bennünket, amit meg nem akarok. Soha többet nem akarom látni őket, és te is így leszel vele, hidd el! – üvöltöttem az utcán. Biztosan valami dilisnek néztek az ottani lakók, de nem érdekelt. Mindenhol van egy öregasszony, aki folyton kukkol…
- Lara, Kármen! Várjatok meg! – hallottuk a távolból a hangot. Elindultak utánunk. Már csak ez hiányzott!
- Döntsél. Maradj egy olyan emberrel, aki csak a szépet adta neked, vagy velem maradsz, és nem esik bántódásod. Válassz. – utasítottam gyorsan, majd újra megindultam. Követett engem. Jól döntött. Hiába mentünk gyorsan, a kiabálást egyre közelebbről hallottuk, míg nem már a lépteiket is hallottuk. Aztán utol is értek bennünket.
- Várj, Lara! – megfogta a felkarom, és megállított. – Beszéljük meg! A ti érdeketekben nem mondtunk semmit! – nézett rám újra a gyönyörű szemeivel. De nem szabadott elvesznem bennük. Most nem.
- Ha annyira nagyon érdekeltünk volna titeket, akkor nem veszélyeztettétek volna az életünket! Vajon mi történhetett volna tegnap, ha nem olyanok a lányok? Hmm? – kirántottam a kezem a szorításából, majd hátraléptem egyet.
- De héé, nem történt semmit. – lépett megint közelebb, és megsimogatta az arcomat.
- Ne érj hozzám! Felejtsetek el minket! Van elég numerátok, nem hiszem, hogy mi be fogunk állni a sorba. Te meg – fordultam David felé – felejtsd el Kárment. Ne áltasd őt a hamis szavaiddal. Nem vagyunk játékszerek, nem csinálhatjátok ezt velünk! – akadtam ki elég rendesen. Hiába, egy nő már csak ilyen.
- Elmondaná nekem is valaki, hogy miről van szó? – kérdezte Kármen a kis csapatunktól.
- Majd én elmondom ha hazaértünk. De menjünk, pakolnunk kell, mert itt nem vagyunk biztonságban. – mondtam teljesen komolyan. Engem is meglepett, hogy mennyire komoly tudok lenni. De ez a helyes döntés. Én nem akarok meghalni, vagy fenyegető levelet kapni!
- Hová megyünk?
- Haza, vagy akárhova, teljesen mindegy, csak el innen! – ránéztem. Végtelen fájdalmat láttam az arcán. De miért? Hisz nem is ismer minket. Főleg nem engem. Ő is csak hamis, ahogy az összes többi. Ezen nincs mit beszélgetni.
- Legalább hagy kísérjünk el hazáig titeket, ne essen valami bajotok. – szólalt meg David.
- Ennél nagyobb nem történhet velünk. Menjetek, és érezzétek jól magatokat máshol. Keressetek magatoknak más pancsert. – mondtam, majd újra megfogtam Kármen kezét, és elhúztam tőlük. Némán lépkedtünk az úton, de hallani lehetett, hogy ott jönnek mögöttünk. De nem szóltak egy szót se. Be kell vallanom, hogy teljesen összetörtem belül. Lehet, hogy más repdesne az örömtől, ha ilyen történne velük, de én nem tudtam. Tudtam milyen egy zenész élete, mert az exem is zenész. Nevetséges, én vonzom a balfékeket… és még sírni is fogok… nagyszerű!
Megérkeztünk a házunkhoz, és betuszkoltam Kárment az ajtón. Könnyes szememmel megfordultam, és rájuk néztem.
- Felejtsetek el minket. Kérlek. Nektek is, és nekünk is sokkal jobb lesz. Ne bántsatok minket tovább… - kérleltem őket, mire legördült az első könnycsepp… és a következő, és a következő. Most David indult el felém, de intettem neki, hogy ne merjen a közelembe jönni.
- Üljünk le, és beszéljük meg! Kérlek! Ne menjetek sehová… - lépett közelebb Sebastien. Még utoljára mindkettejük szemébe belenéztem, majd én is bementem az ajtón, faképnél hagyva őket. Felrohantam a szobába, ahol viszont már Kármen várt.
- Elmondanád végre, hogy mi a fene folyik itt? – emelte fel a hangját, de mikor meglátta piros arcom, és a könnyeim záporozását, abba hagyta.
- Bocsánat, nem akartam… gyere, ülj le, és meséld el, hogy mi történt… - Így is tettem. Kellett egy kis idő, mire lenyugodtam, és beszélni tudtam, de várt. Nem siettetett, megvárta amíg végigmondom. És még közbe se szólt, csak hallgatott.
- Tehát ez van. Adták nekünk a nagy macsó stílust, miközben hazudtak nekünk. – Kármen tudta, hogy hogy állok a zenészekkel. Tudta, hogy mit éltem át a volt barátom mellett is, hogy mi mindent kellett eltűrnöm. De átérezni sajnos nem tudta. Pedig annyira akartam! Hiába is mondtam el annó is neki mindent, érezni nem érezte azt amit én, mert nem élte át. Pedig ők nem is utazták körbe a világot, és hasonlók… ők meg igen.
- Jólvan Lara, nyugodj meg. Nem pakolunk semmit, lefekszünk aludni, és holnap, ha lenyugodott minden, leülünk, és megbeszéljük.
- Dehogy ülök én le velük beszélni! – akadtam ki egyből.
- Nem velük. Te meg én. Mi ketten fogjuk megbeszélni, hogy mi legyen akkor most.
- Rendben.- Egyeztem bele a dologba.
- Menjél, zuhanyozzál le, aztán megyek én is, és lefekszünk aludni. – unszolt engem. De igaza volt, most tényleg egy jó forró zuhany hiányzott. Az megnyugtat engem. És jó a zuhany alatt elmélkedni. Bár már nincs min. Ábrándozni sem…
Talán egy fél órát töltöttem a zuhany alatt. Kimentem, és meg volt csinálva az ágyam. Alvás! Végre! A legjobb dolog a világon, ezt bizton állítom!
- Mehetsz Kármen. – mondtam, majd pár perc múlva el is aludtam. Nem álmodtam semmit, de forgolódtam. Nem aludtam túl mélyen. Felriadtam. Mintha valami nem stimmelne. Felkapcsoltam a villanyt, körülnéztem, és már láttam is, hogy hol a hiba…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése