14.rész
Be honest!
Kármen nem volt ott.
Eltűnt. Hát peresze, gondolhattam volna, hogy ez lesz. Megszökött, hogy azokkal
a hazugokkal legyen. Komolyan, ez már nevetséges. Hogy tehette ezt velem a
legjobb barátnőm? Nem ezt érdemlem. Felkaptam magamra a selyem királykék színű
köntösömet, mivel szokásom csak fehérneműbe aludni. Azaz franciabugyi, és
melltartó. A meleg nyári napokon azt hiszem nem is kell más. De furcsa lenne,
ha így mennék ki az utcára.
Útban lefelé a lépcsőn kedvem támadt egy keveset inni. Wiskyt . Imádom! Szerintem az egyik legjobb ital a világon. Kézbe vettem egy üveggel, és megindultam az éjszakába. Közben meg természetesen ittam. Utoljára akkor voltam ennyire ki, amikor vége lett az exemmel. A különbség, hogy most csak egy fajta piát iszok.
Úgy nézhettem ki, mint egy rosszlány, ahogy sétáltam az utcán, és vedeltem. De meg volt a kitűzött célom. Jól megmondani a magamét Kármennek. Tényleg nem tudom mit hitt… hogy majd nem fogok felkelni? Tudja, hogy általában mindent megérzek… és különben is. Tudja, hogy miért féltem őt, mert én már átéltem hasonlót. Csak ez még rosszabb lenne, mert ők nem csak az országon belül maradnak…
Megérkeztem a srácok házához. Az üveg tartalma nagy részét kiittam már, és nem igazán éreztem úgy, hogy a legtisztábban fogok emlékezni bármire is holnap. Bekopogtam. Pillanatok múlva már nyílt is az ajtó, és se szó, se beszéd, be is léptem a házba.
- Hol van Kármen? – kérdeztem, miközben nekidőltem a falnak, hogy ne essek el. Rosszul nem voltam, csak kezdtem elveszteni a fonalat. Nem ugyan az.
Chuck ült a kanapén, Jeff pedig mellettem állt. Egyik sem válaszolt, csak néztek meredtem rám.
- Utoljára kérdezem, hol van Kármen? – ebben a kérdésben már némi düh is kivehető volt. Ekkora Chuck felpattant, és odajött hozzám. Átkarolt, majd el akarsz vonszolni valahová.
- A válaszotok nélkül is meg fogom találni. Tudom, hogy itt van. – ellöktem magamtól Chuckot, és elindultam a házba. Felmentem az emeletre, és benyitottam minden helyiségbe. Az egyikben Sebastien volt. Egy hangulatos kis szobában, gyér fény mellett, és gitározott. De most nem ő volt a porondon, hanem Kármen és David. Becsuktam az ajtót, és mentem tovább keresni őket. Fent nem voltak, így lementem, és lent is keresni kezdtem.
- Lara, várj meg, mi a baj? – jött ki utánam Sebastien.
- Ne tegyél úgy, mintha semmi sem történt volna! – mondtam, majd megláttam, hogy tekintete ide-oda cikázik. Nem vettem észre, hogy útközben a köntös kikötődött.
- Mivan, nem láttál még nőt így? Ugyan az, mintha fürdőruhába lennék.
- Nem, ez azért egy kicsit jobb.. – mosolygott, mire én fintorogtam egyet, és tovább mentem. Kimentem a teraszra is, és lám, ott feküdtek a fűben. Kármen David mellkasán, miközben beszélgettek. Közben David azért magyarázott neki valamit, de meguntam ezt a látványt.
- Gratulálok Kármen. Holnap gyere a cuccaidért, és ide is költözhetsz. Úgy látom, senkinek nincs ellenére ez az ötlet. – majd megfordultam, és elindultam kifele. Félrelöktem mindenkit, bár egy porcikám sem kívánta, hogy hozzájuk érjek. El akartam menni, eltűnni, hogy senki se találjon meg. Átvertek. Ez nekem sok.
- Lara, ilyen állapotban nem mehetsz sehova! – jött ki Pierre. Nem is találkoztam vele a házban… Vagy csak nem emlékszem rá? Megfogta a kezemet, és támasztékot nyújtott, hogy ne essek el.
- Semmivel nem ártottál nekem, és én sem szeretnék neked. Úgy tudom, hogy tudsz mindenről, és hogy hogy vélekedek a dologról. Te sem akarsz magadnak herce-hurcát, tudom. – néztem rá. Semmi érzelem nem látszott az arcán. Nem is értem miért jött ki.
- Ha meg sem próbálod, nem tudhatod mi lenne. – csak ennyit mondott. Megpróbálni? Hisz idejük se lenne ránk, és a többi velejárója…
- Ha már tapasztaltam, miért próbáljam újra? – kérdeztem vissza.
- Lehet, hogy nem jó emberrel tapasztaltad.
- Nem érdekel. Hagyjon mindenki békén. Megkaptátok Kárment, örüljetek neki. – majd kitéptem a kezem az övéből.
- Lara, ne csináld már! – futott utánam Kármen.
- Ne szólj hozzám! Jobb, ha el is felejted a létezésemet! Tudod mit? Inkább majd elküldöm ide a cuccaid. – majd újra elindultam. Ezúttal senki sem állított meg. Örültem neki. Végre nem zaklatott senki a hülyeségeivel… Nem is értem, a pasik azt hiszik, hogy mindent megtehetnek? Akármit? Hogy semmi következménye nem lesz? Pff, idióták ezek. Jobb is, hogy még most lett vége mindennek, mintha később… jobban megsérülne az ember.
Egyedül sétáltam a sötét éjszakában. Kicsit lehűlt a levegő, pont annyira hogy tudjam, gyönyörű lesz a napfelkelte. Az illatok mesések, a színek hihetetlenek lesznek. De még odébb van. Még egy pár óra. Hogy én hányszor sétáltam haza ilyenkor.. sőt, később is, és csak reggel feküdtem le aludni. De nem sírom vissza azokat az időket.
Leültem egy padra egy parkban, gondolván arra, hogy csak azért is meg fogom várni a napfelkeltét. Legalább ez a kis öröm hagy legyen meg a mai napban… Közben meg folyamatosan járt az agyam. Kin? Naná, hogy rajta. Még egy ideig úgysem fogom elfelejteni.
Elücsörögtem én ott magamnak, bár arra nem gondoltam, hogy lehetséges lesz, hogy elalszok ott a padon… Se kép, se hang, mintha otthon lennék. Vicces egy kívülálló szemével az biztos.
Napsugarak ragyogták be a helyet, ahol voltam. Bántotta a szememet, mert még nem szoktam hozzá a fényhez. Hol vagyok? Hogy kerültem ide?
Útban lefelé a lépcsőn kedvem támadt egy keveset inni. Wiskyt . Imádom! Szerintem az egyik legjobb ital a világon. Kézbe vettem egy üveggel, és megindultam az éjszakába. Közben meg természetesen ittam. Utoljára akkor voltam ennyire ki, amikor vége lett az exemmel. A különbség, hogy most csak egy fajta piát iszok.
Úgy nézhettem ki, mint egy rosszlány, ahogy sétáltam az utcán, és vedeltem. De meg volt a kitűzött célom. Jól megmondani a magamét Kármennek. Tényleg nem tudom mit hitt… hogy majd nem fogok felkelni? Tudja, hogy általában mindent megérzek… és különben is. Tudja, hogy miért féltem őt, mert én már átéltem hasonlót. Csak ez még rosszabb lenne, mert ők nem csak az országon belül maradnak…
Megérkeztem a srácok házához. Az üveg tartalma nagy részét kiittam már, és nem igazán éreztem úgy, hogy a legtisztábban fogok emlékezni bármire is holnap. Bekopogtam. Pillanatok múlva már nyílt is az ajtó, és se szó, se beszéd, be is léptem a házba.
- Hol van Kármen? – kérdeztem, miközben nekidőltem a falnak, hogy ne essek el. Rosszul nem voltam, csak kezdtem elveszteni a fonalat. Nem ugyan az.
Chuck ült a kanapén, Jeff pedig mellettem állt. Egyik sem válaszolt, csak néztek meredtem rám.
- Utoljára kérdezem, hol van Kármen? – ebben a kérdésben már némi düh is kivehető volt. Ekkora Chuck felpattant, és odajött hozzám. Átkarolt, majd el akarsz vonszolni valahová.
- A válaszotok nélkül is meg fogom találni. Tudom, hogy itt van. – ellöktem magamtól Chuckot, és elindultam a házba. Felmentem az emeletre, és benyitottam minden helyiségbe. Az egyikben Sebastien volt. Egy hangulatos kis szobában, gyér fény mellett, és gitározott. De most nem ő volt a porondon, hanem Kármen és David. Becsuktam az ajtót, és mentem tovább keresni őket. Fent nem voltak, így lementem, és lent is keresni kezdtem.
- Lara, várj meg, mi a baj? – jött ki utánam Sebastien.
- Ne tegyél úgy, mintha semmi sem történt volna! – mondtam, majd megláttam, hogy tekintete ide-oda cikázik. Nem vettem észre, hogy útközben a köntös kikötődött.
- Mivan, nem láttál még nőt így? Ugyan az, mintha fürdőruhába lennék.
- Nem, ez azért egy kicsit jobb.. – mosolygott, mire én fintorogtam egyet, és tovább mentem. Kimentem a teraszra is, és lám, ott feküdtek a fűben. Kármen David mellkasán, miközben beszélgettek. Közben David azért magyarázott neki valamit, de meguntam ezt a látványt.
- Gratulálok Kármen. Holnap gyere a cuccaidért, és ide is költözhetsz. Úgy látom, senkinek nincs ellenére ez az ötlet. – majd megfordultam, és elindultam kifele. Félrelöktem mindenkit, bár egy porcikám sem kívánta, hogy hozzájuk érjek. El akartam menni, eltűnni, hogy senki se találjon meg. Átvertek. Ez nekem sok.
- Lara, ilyen állapotban nem mehetsz sehova! – jött ki Pierre. Nem is találkoztam vele a házban… Vagy csak nem emlékszem rá? Megfogta a kezemet, és támasztékot nyújtott, hogy ne essek el.
- Semmivel nem ártottál nekem, és én sem szeretnék neked. Úgy tudom, hogy tudsz mindenről, és hogy hogy vélekedek a dologról. Te sem akarsz magadnak herce-hurcát, tudom. – néztem rá. Semmi érzelem nem látszott az arcán. Nem is értem miért jött ki.
- Ha meg sem próbálod, nem tudhatod mi lenne. – csak ennyit mondott. Megpróbálni? Hisz idejük se lenne ránk, és a többi velejárója…
- Ha már tapasztaltam, miért próbáljam újra? – kérdeztem vissza.
- Lehet, hogy nem jó emberrel tapasztaltad.
- Nem érdekel. Hagyjon mindenki békén. Megkaptátok Kárment, örüljetek neki. – majd kitéptem a kezem az övéből.
- Lara, ne csináld már! – futott utánam Kármen.
- Ne szólj hozzám! Jobb, ha el is felejted a létezésemet! Tudod mit? Inkább majd elküldöm ide a cuccaid. – majd újra elindultam. Ezúttal senki sem állított meg. Örültem neki. Végre nem zaklatott senki a hülyeségeivel… Nem is értem, a pasik azt hiszik, hogy mindent megtehetnek? Akármit? Hogy semmi következménye nem lesz? Pff, idióták ezek. Jobb is, hogy még most lett vége mindennek, mintha később… jobban megsérülne az ember.
Egyedül sétáltam a sötét éjszakában. Kicsit lehűlt a levegő, pont annyira hogy tudjam, gyönyörű lesz a napfelkelte. Az illatok mesések, a színek hihetetlenek lesznek. De még odébb van. Még egy pár óra. Hogy én hányszor sétáltam haza ilyenkor.. sőt, később is, és csak reggel feküdtem le aludni. De nem sírom vissza azokat az időket.
Leültem egy padra egy parkban, gondolván arra, hogy csak azért is meg fogom várni a napfelkeltét. Legalább ez a kis öröm hagy legyen meg a mai napban… Közben meg folyamatosan járt az agyam. Kin? Naná, hogy rajta. Még egy ideig úgysem fogom elfelejteni.
Elücsörögtem én ott magamnak, bár arra nem gondoltam, hogy lehetséges lesz, hogy elalszok ott a padon… Se kép, se hang, mintha otthon lennék. Vicces egy kívülálló szemével az biztos.
Napsugarak ragyogták be a helyet, ahol voltam. Bántotta a szememet, mert még nem szoktam hozzá a fényhez. Hol vagyok? Hogy kerültem ide?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése