2.rész
Nagy boci szemekkel néztem a fiatal srácra, jelezve, hogy nem állt szándékomban bárkiben is kárt tenni, és remélem nem fog bepanaszolni a főnökömnél. Csak lesz olyan kedves, és nem fog kirugatni.
- Jól vagy? – kérdeztem félve, miközben ő elkezdett feltápászkodni a padlóról. A derekam még mindig rettentően fájt, de neki talán jobban fájhatott.
- Ki vagy te, és miért akarsz megölni egy ártatlan embert? – kérdezte kissé viccesen, kissé durcásan, miközben a haját igazgatta.
- Ne haragudj, nem akartam senkiben kárt tenni, csak meghúztam a derekam a csomagod leszedése közben, és muszáj volt leülnöm. – nem akartam, hogy úgy hallatszódjon, mintha mindez miatta történt volna, mert én voltam a béna, én toltam el.
Megfordult, mikor már összeszedte magát, és teljesen megfeledkezve magáról kezet nyújtott.
- Szia, a nevem David, és a csomag akkor minden bizonnyal nekem jött. – nem tudtam viszonozni a kéznyújtást, mert éppen azzal voltam elfoglalva, hogy ne nevessem el magam hangosan. A szemem mosolygott, és lassan potyogtam a könnyeim is a visszafojtott nevetés miatt.
- Mi az? Baj van? Jól vagy? – kérdezte, mire végül kitört belőlem a nevetés. Rá mutogattam, úgy egy 5 percig mire leesett neki, hogy mit is akarok neki mondani. Egy óriási fekete boxer volt rajta, amin kacsák virítottak mindenféle szex pozitúrákban. Nekem már ennyi is elég volt. De neki se kellett több, lányos zavarában ő is elnevette magát. Kicsit sem nézhettünk ki hülyén…
- Ne haragudj, nem akartalak kinevetni, de valami eszméletlen vicces az alsógatyád. – semmi szexuális célzás nem volt a dologban, és reméltem, hogy nem is veszi majd fel.
- Igen, tudom, szeretem megnevettetni a lányokat. – na, nekem ennyi elég is volt belőle, az arcomról igyekeztem eltüntetni a mosolyt, és próbáltam inkább túlesni a formalitásokon.
- Szeretném ha aláírnád ezt a papírt, és én már megyek is tovább. Remélem nem fogsz bepanaszolni a főnökömnél, nem szeretném elveszíteni az állásomat. – nyújtottam oda neki az átvételi papírt.
- Már hogy panaszolnék be egy ilyen csinos lányt? Főleg, hogy az én csomagom miatt húztad meg a derekad. Nem kérsz esetleg egy teát? Vagy valamit? – kérdezte nagy mosollyal az arcán., miközben aláírta a papírt.
- Dehogy! Mennem kell tovább, van még egy pár ház, ahova el kell vinnem pár csomagot. Különben is, anyukám arra tanított, hogy semmit ne fogadjak el egy idegentől. Én ezt igyekszem is betartani. A végén még megerőszakolsz, feldarabolod a hullám, és elásol a kertben. Nem hiányzik ez nekem. - mondtam kis mosollyal az arcomon. Erre ő még nagyobb mosolyra húzta a száját. Nem értettem, hogy most mi baja van ennek, amikor most utasítottam vissza.
- Nem gondolod ha ezt megakartam volna már ezt csinálni, akkor már rég megtettem volna? Futni nem tudsz, mert fáj a derekad. Sétálni se igazán…De amúgy is, simán lefutnálak ha arról lenne szó.
- Cöhh, na persze. Akkor ha legközelebb erre tévedek a következő bazi nagy csomagoddal, akkor rendezünk egy futóversenyt, jó?
- Rendben, benne vagyok. És mit kapok, ha legyőzlek? – kérdezte úgy, hogy csak az egyik szemöldökét vonta fel.
- Egy kis egészséget. Rád fér a futás. – hatalmas mosollyal az arcomon próbáltam visszavágni neki.
- Heeeej, nem gúnyolhatod a kis pocakomat! Ez a kicsike a szexepilem – durcizott be egy kicsit.
- Rendben, mindegy is, nekem mennem kell. – Sarkon fordultam, és igyekeztem vissza az autóhoz. Végképp túl akartam lenni már ezen a mai napon. Annyira hosszú… és otthon vár az ágyam…
- De várj, még a nevedet se mondtad el! – kiáltotta utánam.
- Eddzél csődör, és ha legyőzöl, megtudod. – azzal a lendülettel beszálltam a kocsiba, és tovább hajtottam. Büszke voltam magamra, hogy jól megmondtam neki a magamét. Még ha ez nem is teljesen igaz így, mert csak vicceltem. Kivittem azt a pár csomagot még, letettem az autót a postánál, és hazamentem. Mit ne mondjak, nem volt éppen kellemes fájó derékkal sétálgatni, de az ágyam nagyúr. Mihelyst hazaértem, lezuhanyoztam, és be is dőltem az ágyba. Mikor félálomba voltam, megcsörrent a telefonom.
- Hallo? – szóltam bele alig hallható hangon.
- Lara, végre hogy felvetted. Egész nap próbáltalak hívni, de nem vetted fel. – mondta kicsit morcin a legjobb barátnőm Mo-ról, akit Kármennek hívnak.
- Jaaaj, rossz a telefonom, mondtam már neked. Ne haragudj. Így is eléggé el voltam havazva, ha akartam volna se tudtam volna felvenni.
- Rendben, lényegtelen ez most, most beszélünk. Képzeld, megyek ki én is Kanadába! – mondta vihorászva a telefonba, mint aki most kapott volna egy BMW-t.
- Az tök jó, és hova jössz? – nem tudtam vele együtt örülni, mert azzal küszködtem, hogy ne aludjak el.
- Az majd kint kiderül. Viszek elég pénzt magammal. – mondtam cseppet sem meggyőzően.
- Kármen, 21 évesek vagyunk, nem tudom hogy jön ez most ide, de fiatalok. Nem hagyom, hogy bármiféle idegen helyre menjél. Jössz hozzám, elalszunk egy szobában, mint régen, emlékszel? – mosolyogtam csukott szemmel.
- Ahh, az nagyon jó lenne Lara! Alig várom már, hogy kiérjek.
- Nagyon örülök neked, de majd később megbeszéljük rendben? Tündéranyó most szórt port rám, hogy aludjak már végre, és szeretném ha nem csalódna bennem… - és azzal a lendülettel se kép, se hang, már aludtam is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése