11. rész
A szívem hevesen
kalapált, pislogni sem mertem. Vajon most mi lesz? Nem is ismerem. Félek az
érzéstől. De mégis, annyira szikrázó, annyira… más.
- Vissza kell mennünk. – suttogtam, és próbáltam erőt venni magamon, hogy megmozduljak, vagy akár csak a szemem vegyem le róla.
- Semmit sem kell, amit nem akarunk. – suttogta ő is, és széles mosolyra húzta a száját. Csak álltunk ott. Mintha órák teltek volna el… pedig csak 2 perce álltunk úgy ott.
- Olyan szép szemed van. – nem tudom miért pont ezt mondtam, de kimondtam. De semmi nem történt. Nem válaszolt, nem mozdult meg, csak nézett. Mélyen bele a szemeimbe.
- Menjünk vissza a többiekhez. – kérleltem őt, mire megfogta a két kezem, és most már így támaszkodott . Jóval a fejem felett volt a kezünk, átkulcsolva ujjaink. Közelebb került. Nem akartam! Semmit nem tudok róla. Rejtélyes. Félek szeretni. Eddig, ha valakit szerettem, azzal történt valami baleset. Mintha átok lenne rajtam. De szeretni? Miről is beszélek? Hisz, alig párszor találkoztam vele, azt se tudom hogy hány éves, meg meg meg semmit!
Ajkait szétnyitotta, majd közeledett az enyémhez. Mit tegyek? Nem akarom. Nem most, nem így!
- Sebastien, hol vagy már? Lehúztad magad a Wc-n, vagy mi? – érkezett meg hozzánk Pierre, mire egyből szétugrottunk. Vagyis csak Sebastien ugrott el, és a folyosó másik falánál állt.
- Ahha, ahha ahha, tán megzavartam valamit? – érdeklődött, mint egy kis 5 éves, és odaállt hozzánk.
- Semmit nem zavartál meg, nem történt semmi. – mondtam, majd ránéztem Sebastienre, aki nagy szemekkel nézett rám, majd faképnél hagytam őket. Ez necces volt! Bementem a nappaliba, és leültem egy fotelbe, ahol épp nem ült senki. Csak Jeff és Chuck ültek velem szemben, és úgy néztek rám, mint egy kísértetre. Aztán már be is toppant Pierre és Sebastien, és ők is leültek.
- Akkor meséljetek nekem, hogy mit csináltok, úgy amúgy? Mi ez a rengeteg hangszer, és miért laktok mindannyian egy házba? – érdeklődtem meg tőlük végül. Erre mind egymásra néztek, és úgy tűnt, mintha egy kicsit idegesek lennének.
- Igazából zenélünk… abból élünk, és nem lakunk mindannyian itt. Csak egy ház a bulizásra tulajdonképpen. – kezdte el Jeff. Én csak némán ültem, és vártam a folytatást. Ennyivel nem ússzák meg, mert tudom, hogy valamit elhallgatnak.
- Tovább. Van egy olyan sejtésem, hogy itt nincs vége. – mondtam teljesen közömbös hangon.
- Tulajdonképpen csodálkoztunk is, hogy nem ismertek minket. Kifejezetten jó volt, hogy nem úgy néztek ránk, mint a többiek… - válaszolt ismét Jeff.
- Milyen többiek? Miről van szó?
- Van egy zenekarunk, és azzal foglalkozunk, hogy a világ különböző pontjain lépünk fel, és okozunk örömöt ezzel az embereknek. – a szemeim elkerekedtek, és meg se tudtam szólalni. Ilyen híres zenészek, és én nem ismerem őket? Akkor az volt a klubban, hogy a rajongók oda akartak jönni hozzájuk. De akkor le vagyunk mi is fényképezve Kármennel! Valószínűleg… Olyan nagy kérés volt valakitől odafenn, hogy normális, nyugodt életem legyen? Nem szeretem a meglepetéseket… üveges tekintettel néztem tovább rájuk.
- Mikor akartátok ezt elmondani nekem, nekünk? Mikor már valakinek baja esik azért, mert a sok féltékeny kiscsaj meglát minket veletek? Miért kellett ezt csinálni? – akadtam ki végül. Ez olyan igazán belülről jövő düh volt. Nem akartam Kármen életét, és az enyémet sem veszélyeztetni miattuk. Sok olyat lehet hallani a hírekben, és olvasni az újságokban, hogy így meghalt egy rajongó, meg úgy, és rosszul lett, és hisztérikus, és ÚRISTEN… nekem ez nem kell!
- Senkit nem akarunk bajba sodorni. Egyszerűen csak jó volt úgy beszélgetni veletek, hogy nem tudjátok kik vagyunk. Hogy egy kicsit átlagemberek lehettünk. – állt fel Sebastien, és indult el felém. Ekkor már én is álltam.
- Ne érj hozzám! – mondtam egy kicsit hangosabban a kelleténél. – ha átlag emberek akartatok volna maradni, akkor maradtatok volna a garázs zenénél, és ennyi! Sosem lesztek átlagemberek, és ezt ti is nagyon jól tudjátok. – Mintha mindenki egy kicsit elszomorodott volna. Nem akartam, hogy ez történjen, hogy le legyen lőve a buli, de pontot kellett neki ennek a végére, ha akarok valamit Sebastientől. De ennek vége, semmit nem akarok tőle, és remélem most már ő sem.
- Nem akartunk megbántani titeket. – állt fel Chuck is, és elindult ő is felém. Nem mondtam neki semmit. Ő olyan… komolynak tűnt. Vicces, de komoly is, ha arról van szó.
- Gyere, elmondok neked mindent. – mondta, majd kézen fogott és elkezdett maga után húzni. Még utoljára hátrapillantottam, és még láttam Sebastien csalódott arcát.
- El kell hogy mondjam, hogy azért tettük ezt, mert kicsit felszabadultan akartuk jól érezni magunkat. Régóta nem találkoztunk olyan emberekkel, akik ne tudták volna, hogy kik vagyunk. Nagyon aranyosak vagytok mind a ketten, és mint te is láthatod, Kármen is jól érzi magát. Szokták mondani, hogy néha a tudatlanság a legjobb… és mi is így gondoltuk. Nem ellenetek irányult ez az egész. De hidd el, most már ti is meg fogtok változni. Ha megtudja Kármen is, lehet, hogy soha többet nem fogunk látni titeket, és David és Sebastien részéről, ez nagyon rossz lenne. Persze, nekünk is nagyon rossz lenne, mielőtt még megkérdeznéd. Nagyon jó fejek vagytok… - innentől elvesztettem a fonalat. Nem nagyon tudtam odafigyelni Chuckra. Iszonyat aranyos, tényleg, de most ez semmit sem ér. Hazudtak nekünk.
- Chuck, figyelj. Azt hiszem, jobb lenne, ha mi most elmennénk innen… - vágtam közbe. Neki is feltűnt az arcán a csalódottság. Tényleg ennyit jelentett nekik az, hogy nem tudjuk, hogy mi a helyzet? De hát ők választották ezt az életformát…
- Én nem foglak megállítani, remélem tudod. Dönts úgy, ahogy jónak látod. De úgy gondolom, ez néhány embernek fájdalmasabb lesz, mint ahogy gondolod.
- Amilyen gyorsan jöttünk, úgy olyan gyorsan el is megyünk. – ezzel a lendülettel ki is léptem a szobából, át a nappalin keresztül, ki a kertbe Kármenért.
- Megyünk. – mondtam komoly hangon. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben, így se szó se beszéd felállt, és ott is hagyta Davidet. Még egy sziát mondott neki, majd megfogtam a kezét, és magam után húztam. Esélye se legyen elköszönni tőlük. A nappalin átrohanva nem voltam képes egyikőjük szemébe se nézni… csak ki akartam jutni onnan… Tulajdonképpen feltéptem az ajtót, és el is hagytuk a házat…
- Vissza kell mennünk. – suttogtam, és próbáltam erőt venni magamon, hogy megmozduljak, vagy akár csak a szemem vegyem le róla.
- Semmit sem kell, amit nem akarunk. – suttogta ő is, és széles mosolyra húzta a száját. Csak álltunk ott. Mintha órák teltek volna el… pedig csak 2 perce álltunk úgy ott.
- Olyan szép szemed van. – nem tudom miért pont ezt mondtam, de kimondtam. De semmi nem történt. Nem válaszolt, nem mozdult meg, csak nézett. Mélyen bele a szemeimbe.
- Menjünk vissza a többiekhez. – kérleltem őt, mire megfogta a két kezem, és most már így támaszkodott . Jóval a fejem felett volt a kezünk, átkulcsolva ujjaink. Közelebb került. Nem akartam! Semmit nem tudok róla. Rejtélyes. Félek szeretni. Eddig, ha valakit szerettem, azzal történt valami baleset. Mintha átok lenne rajtam. De szeretni? Miről is beszélek? Hisz, alig párszor találkoztam vele, azt se tudom hogy hány éves, meg meg meg semmit!
Ajkait szétnyitotta, majd közeledett az enyémhez. Mit tegyek? Nem akarom. Nem most, nem így!
- Sebastien, hol vagy már? Lehúztad magad a Wc-n, vagy mi? – érkezett meg hozzánk Pierre, mire egyből szétugrottunk. Vagyis csak Sebastien ugrott el, és a folyosó másik falánál állt.
- Ahha, ahha ahha, tán megzavartam valamit? – érdeklődött, mint egy kis 5 éves, és odaállt hozzánk.
- Semmit nem zavartál meg, nem történt semmi. – mondtam, majd ránéztem Sebastienre, aki nagy szemekkel nézett rám, majd faképnél hagytam őket. Ez necces volt! Bementem a nappaliba, és leültem egy fotelbe, ahol épp nem ült senki. Csak Jeff és Chuck ültek velem szemben, és úgy néztek rám, mint egy kísértetre. Aztán már be is toppant Pierre és Sebastien, és ők is leültek.
- Akkor meséljetek nekem, hogy mit csináltok, úgy amúgy? Mi ez a rengeteg hangszer, és miért laktok mindannyian egy házba? – érdeklődtem meg tőlük végül. Erre mind egymásra néztek, és úgy tűnt, mintha egy kicsit idegesek lennének.
- Igazából zenélünk… abból élünk, és nem lakunk mindannyian itt. Csak egy ház a bulizásra tulajdonképpen. – kezdte el Jeff. Én csak némán ültem, és vártam a folytatást. Ennyivel nem ússzák meg, mert tudom, hogy valamit elhallgatnak.
- Tovább. Van egy olyan sejtésem, hogy itt nincs vége. – mondtam teljesen közömbös hangon.
- Tulajdonképpen csodálkoztunk is, hogy nem ismertek minket. Kifejezetten jó volt, hogy nem úgy néztek ránk, mint a többiek… - válaszolt ismét Jeff.
- Milyen többiek? Miről van szó?
- Van egy zenekarunk, és azzal foglalkozunk, hogy a világ különböző pontjain lépünk fel, és okozunk örömöt ezzel az embereknek. – a szemeim elkerekedtek, és meg se tudtam szólalni. Ilyen híres zenészek, és én nem ismerem őket? Akkor az volt a klubban, hogy a rajongók oda akartak jönni hozzájuk. De akkor le vagyunk mi is fényképezve Kármennel! Valószínűleg… Olyan nagy kérés volt valakitől odafenn, hogy normális, nyugodt életem legyen? Nem szeretem a meglepetéseket… üveges tekintettel néztem tovább rájuk.
- Mikor akartátok ezt elmondani nekem, nekünk? Mikor már valakinek baja esik azért, mert a sok féltékeny kiscsaj meglát minket veletek? Miért kellett ezt csinálni? – akadtam ki végül. Ez olyan igazán belülről jövő düh volt. Nem akartam Kármen életét, és az enyémet sem veszélyeztetni miattuk. Sok olyat lehet hallani a hírekben, és olvasni az újságokban, hogy így meghalt egy rajongó, meg úgy, és rosszul lett, és hisztérikus, és ÚRISTEN… nekem ez nem kell!
- Senkit nem akarunk bajba sodorni. Egyszerűen csak jó volt úgy beszélgetni veletek, hogy nem tudjátok kik vagyunk. Hogy egy kicsit átlagemberek lehettünk. – állt fel Sebastien, és indult el felém. Ekkor már én is álltam.
- Ne érj hozzám! – mondtam egy kicsit hangosabban a kelleténél. – ha átlag emberek akartatok volna maradni, akkor maradtatok volna a garázs zenénél, és ennyi! Sosem lesztek átlagemberek, és ezt ti is nagyon jól tudjátok. – Mintha mindenki egy kicsit elszomorodott volna. Nem akartam, hogy ez történjen, hogy le legyen lőve a buli, de pontot kellett neki ennek a végére, ha akarok valamit Sebastientől. De ennek vége, semmit nem akarok tőle, és remélem most már ő sem.
- Nem akartunk megbántani titeket. – állt fel Chuck is, és elindult ő is felém. Nem mondtam neki semmit. Ő olyan… komolynak tűnt. Vicces, de komoly is, ha arról van szó.
- Gyere, elmondok neked mindent. – mondta, majd kézen fogott és elkezdett maga után húzni. Még utoljára hátrapillantottam, és még láttam Sebastien csalódott arcát.
- El kell hogy mondjam, hogy azért tettük ezt, mert kicsit felszabadultan akartuk jól érezni magunkat. Régóta nem találkoztunk olyan emberekkel, akik ne tudták volna, hogy kik vagyunk. Nagyon aranyosak vagytok mind a ketten, és mint te is láthatod, Kármen is jól érzi magát. Szokták mondani, hogy néha a tudatlanság a legjobb… és mi is így gondoltuk. Nem ellenetek irányult ez az egész. De hidd el, most már ti is meg fogtok változni. Ha megtudja Kármen is, lehet, hogy soha többet nem fogunk látni titeket, és David és Sebastien részéről, ez nagyon rossz lenne. Persze, nekünk is nagyon rossz lenne, mielőtt még megkérdeznéd. Nagyon jó fejek vagytok… - innentől elvesztettem a fonalat. Nem nagyon tudtam odafigyelni Chuckra. Iszonyat aranyos, tényleg, de most ez semmit sem ér. Hazudtak nekünk.
- Chuck, figyelj. Azt hiszem, jobb lenne, ha mi most elmennénk innen… - vágtam közbe. Neki is feltűnt az arcán a csalódottság. Tényleg ennyit jelentett nekik az, hogy nem tudjuk, hogy mi a helyzet? De hát ők választották ezt az életformát…
- Én nem foglak megállítani, remélem tudod. Dönts úgy, ahogy jónak látod. De úgy gondolom, ez néhány embernek fájdalmasabb lesz, mint ahogy gondolod.
- Amilyen gyorsan jöttünk, úgy olyan gyorsan el is megyünk. – ezzel a lendülettel ki is léptem a szobából, át a nappalin keresztül, ki a kertbe Kármenért.
- Megyünk. – mondtam komoly hangon. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben, így se szó se beszéd felállt, és ott is hagyta Davidet. Még egy sziát mondott neki, majd megfogtam a kezét, és magam után húztam. Esélye se legyen elköszönni tőlük. A nappalin átrohanva nem voltam képes egyikőjük szemébe se nézni… csak ki akartam jutni onnan… Tulajdonképpen feltéptem az ajtót, és el is hagytuk a házat…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése