4.rész
Neki mentem valakinek. A
fizika törvényei miatt azzal a lendülettel hanyatt is estem. Persze, miért is
ne? Kivel mással történjen meg, ha nem velem? Nevetséges. Ha valami baj van,
akkor annak tuti én vagyok az okozója, vagy velem történik. Na de kanyarodjunk
vissza az eredeti témához.
- Jól vagy? – hallottam vagy millió egyszer ezt az egyetlen egy kérdést. Persze, k*rva jól vagyok, éppen pihenek…
- Fáj a fejem. – nyögtem ki végül. De minek is? Hisz nem fájna ha nem rohannék állandóan, és nem lenne olyan a karmám, amilyen.
- Vigyük be a házba! – javasolta valaki, majd teljesen elvesztettem a fonalat. Hát persze… nem tudom eléggé kihangsúlyozni a bénaságomat.
Nem tudom mennyi idő telt el a teljes kakukk óta, de ébredeztem, és ez volt a fő.
- Mennem kell. – mondtam halkan, és el kezdtem felülni, mire valamit megint levertem. A csörömpölésből illetően egy pohár lehetett. De hogy kerül a fejem vonalába egy pohár?
- Semmi baj, hozok egy másikat. – mondta valaki, majd lépteket hallottam. Felültem az ágyban, a szemem csukva volt, és mély levegőt vettem. A fejem majd szétszakadt.
- Tessék, idd meg ezt a pohár vizet. – mondta valaki, aki meg is fogta a kezem, és a kezembe adta a poharat. A legutolsó dolog volt, amit most kívántam… De próbáltam nem bunkónak tűnni. Ittam belőle pár kortyot, majd kinyújtottam a kezem tudtára adva a másik félnek, hogy vegye el, mielőtt azt is eltöröm. El is vette. Nem volt ismerős a hang, így félve nyitottam ki a szememet. Kellett egy kis idő mire kitisztul a látásom annyira, hogy szemügyre vegyem a segítőmet. Mosolyogtam egyet, majd úgy gondoltam, hogy ideje „bemutatkoznom”.
- Szia,a nevemet nem mondhatom meg egy fogadás miatt de sajnálom hogy neked mentem. Gondolom bennem nagyobb kár lett, mint benned. – próbáltam egy kis mosolyt belevinni a mondatomba, ami szerintem aligha sikerült.
- Mit ne mondjak, azért nekem is fájt egy kicsit. De balesetek mindenhol előfordulnak. Mi lenne ha leszoknál a hirtelen mozdulatokról, és akkor nem történne veled talán semmi. – mondta nevetve. De a nevét még mindig nem mondta meg!
- Nem mondtad meg a neved. – állapítottam meg.
- Fer játék az, hogy én elmondom te meg nem? Így is csodálkozom hogy nem tudod… - erre én csak a szememet forgattam. Közben megjött David egy aspirinnel a kezében. Mintha csak a gondolataimban olvasott volna. Elvettem, és egyből be is vettem a gyógyszert.
- Még mielőtt megszólalnál, nem mondtam el a nevem! – mondta elég szigorú hanggal. Én lassan elkezdtem összeszedni magam, majd megpróbáltam felállni. Az volt a probléma, hogy csak addig jutottam, hogy megpróbáljam. Azzal a lendülettel zuhantam is vissza a kanapára, ágyra, székre nem is tudom hova. De mielőtt leeshettem volna, valaki megfogott. Lassan kinyitottam újra a szemem, és az ismeretlen félisten fogott. Az illata valami fenséges volt, szemei gyönyörűek. Csak mosolyogtam rá félkómás.
- Köszönöm. Azt hiszem, fel kellene hívni a barátnőmet, hogy jöjjön értem, mert nem hiszem, hogy egyedül haza fogok tudni menni. Behozná valaki a kocsiból a telefonom?
- Nincs mit. Szólok Davidnek, biztosan kimegy érte, én itt maradok addig veled. – mondta, majd üvöltött egyet.
- Heeeeej, így nem vigyázol rám, hanem ártasz nekem. – mondtam, miközben megdörzsöltem a fülem.
- Más emberek ilyenkor a halálukon vannak, de te viccelődsz. Haláli vagy.
- Köszönöm a kedves megnyilvánulást rólam. Legközelebb én is valami hasonlóval foglak illetni. – mondtam kissé bedurcázva. Közben megérkezett David.
- Az ismeretlen lányunk telefonja a kocsijában van. Behozod ha megkérlek? – bólintott, majd visszafordult hozzám. – Kíváncsi leszek. Én annyira aranyos vagyok, hogy rám nem lehet semmi ilyet mondani. – mosolygott, de úgy, hogy azt hittem hogy elolvadok abban a kanapén. Köpni-nyelni nem tudtam hirtelen, de tudtam, hogy vissza kell vágnom.
- Nincs is rosszabb az egoista embereknél, főleg azoknál, akiknek nincs mire. – mondtam teljesen komor arccal, mire egy kis meglepődöttséget láttam az arcán, míg végül elmosolyodott.
- Hm, azt hiszem mi jóba leszünk kislány.
- Kislány a tudod kid… én biztosan nem. A velem korabeli kislányoknak az a legnagyobb gondjuk, hogy mit vegyenek fel, és hogy próbálják lemeríteni a lemeríthetetlen apucitól kapott kártyát… - közben megérkezett David a telefonommal. Odaadta nekem, kikerestem Kármen számát, majd tárcsáztam is. Szerencsére gyorsan felkapta a telefont. Felvázoltam neki röviden a szituációt, és el is indult a megadott címre. De most mit csináljak ott velük? Nem is ismerem őket… Rengeteg gitár lógott a falon. Gyönyörűek voltak. Valaha én is gitároztam, de már azt se tudom hogy hogy kell lefogni egy hangot… nevetséges.
- Hova valósi vagy? Olyan érdekes a kiejtésed. – hallottam meg David hangját.
- Magyarországról jöttem. Bár minden bizonnyal azt sem tudjátok, hogy hol van. Kis ország vagyunk.
- Dehogynem! Jártunk már ott. Legközelebb több mindent meg fogunk nézni. – én csodálkozva hallgattam őt. Biztosan ők is valami milliárdos apucitól és anyucitól vannak. Jó helyre csöppentem megint. Nem szeretem a gazdag ficsúrokat… Végre csöngettek. David ment kinyitni az ajtót.
- Szia Kármen! Bocsi, hogy csak így, de történt egy apró baleset. – szerencsére elmeséltem neki a sztorit a sráccal, akinek nem mondtam meg a nevem… De biztos a szigorú tekintetem is rájátszott, hogy ne mondja ki.
- Szia, jó oké, semmi probléma, már viszlek is haza. De estére kapd össze magad, ígérted hogy elviszel valahová! – mondta ki, mire azt történt hoooooooooooooooooooogy…
- Jól vagy? – hallottam vagy millió egyszer ezt az egyetlen egy kérdést. Persze, k*rva jól vagyok, éppen pihenek…
- Fáj a fejem. – nyögtem ki végül. De minek is? Hisz nem fájna ha nem rohannék állandóan, és nem lenne olyan a karmám, amilyen.
- Vigyük be a házba! – javasolta valaki, majd teljesen elvesztettem a fonalat. Hát persze… nem tudom eléggé kihangsúlyozni a bénaságomat.
Nem tudom mennyi idő telt el a teljes kakukk óta, de ébredeztem, és ez volt a fő.
- Mennem kell. – mondtam halkan, és el kezdtem felülni, mire valamit megint levertem. A csörömpölésből illetően egy pohár lehetett. De hogy kerül a fejem vonalába egy pohár?
- Semmi baj, hozok egy másikat. – mondta valaki, majd lépteket hallottam. Felültem az ágyban, a szemem csukva volt, és mély levegőt vettem. A fejem majd szétszakadt.
- Tessék, idd meg ezt a pohár vizet. – mondta valaki, aki meg is fogta a kezem, és a kezembe adta a poharat. A legutolsó dolog volt, amit most kívántam… De próbáltam nem bunkónak tűnni. Ittam belőle pár kortyot, majd kinyújtottam a kezem tudtára adva a másik félnek, hogy vegye el, mielőtt azt is eltöröm. El is vette. Nem volt ismerős a hang, így félve nyitottam ki a szememet. Kellett egy kis idő mire kitisztul a látásom annyira, hogy szemügyre vegyem a segítőmet. Mosolyogtam egyet, majd úgy gondoltam, hogy ideje „bemutatkoznom”.
- Szia,a nevemet nem mondhatom meg egy fogadás miatt de sajnálom hogy neked mentem. Gondolom bennem nagyobb kár lett, mint benned. – próbáltam egy kis mosolyt belevinni a mondatomba, ami szerintem aligha sikerült.
- Mit ne mondjak, azért nekem is fájt egy kicsit. De balesetek mindenhol előfordulnak. Mi lenne ha leszoknál a hirtelen mozdulatokról, és akkor nem történne veled talán semmi. – mondta nevetve. De a nevét még mindig nem mondta meg!
- Nem mondtad meg a neved. – állapítottam meg.
- Fer játék az, hogy én elmondom te meg nem? Így is csodálkozom hogy nem tudod… - erre én csak a szememet forgattam. Közben megjött David egy aspirinnel a kezében. Mintha csak a gondolataimban olvasott volna. Elvettem, és egyből be is vettem a gyógyszert.
- Még mielőtt megszólalnál, nem mondtam el a nevem! – mondta elég szigorú hanggal. Én lassan elkezdtem összeszedni magam, majd megpróbáltam felállni. Az volt a probléma, hogy csak addig jutottam, hogy megpróbáljam. Azzal a lendülettel zuhantam is vissza a kanapára, ágyra, székre nem is tudom hova. De mielőtt leeshettem volna, valaki megfogott. Lassan kinyitottam újra a szemem, és az ismeretlen félisten fogott. Az illata valami fenséges volt, szemei gyönyörűek. Csak mosolyogtam rá félkómás.
- Köszönöm. Azt hiszem, fel kellene hívni a barátnőmet, hogy jöjjön értem, mert nem hiszem, hogy egyedül haza fogok tudni menni. Behozná valaki a kocsiból a telefonom?
- Nincs mit. Szólok Davidnek, biztosan kimegy érte, én itt maradok addig veled. – mondta, majd üvöltött egyet.
- Heeeeej, így nem vigyázol rám, hanem ártasz nekem. – mondtam, miközben megdörzsöltem a fülem.
- Más emberek ilyenkor a halálukon vannak, de te viccelődsz. Haláli vagy.
- Köszönöm a kedves megnyilvánulást rólam. Legközelebb én is valami hasonlóval foglak illetni. – mondtam kissé bedurcázva. Közben megérkezett David.
- Az ismeretlen lányunk telefonja a kocsijában van. Behozod ha megkérlek? – bólintott, majd visszafordult hozzám. – Kíváncsi leszek. Én annyira aranyos vagyok, hogy rám nem lehet semmi ilyet mondani. – mosolygott, de úgy, hogy azt hittem hogy elolvadok abban a kanapén. Köpni-nyelni nem tudtam hirtelen, de tudtam, hogy vissza kell vágnom.
- Nincs is rosszabb az egoista embereknél, főleg azoknál, akiknek nincs mire. – mondtam teljesen komor arccal, mire egy kis meglepődöttséget láttam az arcán, míg végül elmosolyodott.
- Hm, azt hiszem mi jóba leszünk kislány.
- Kislány a tudod kid… én biztosan nem. A velem korabeli kislányoknak az a legnagyobb gondjuk, hogy mit vegyenek fel, és hogy próbálják lemeríteni a lemeríthetetlen apucitól kapott kártyát… - közben megérkezett David a telefonommal. Odaadta nekem, kikerestem Kármen számát, majd tárcsáztam is. Szerencsére gyorsan felkapta a telefont. Felvázoltam neki röviden a szituációt, és el is indult a megadott címre. De most mit csináljak ott velük? Nem is ismerem őket… Rengeteg gitár lógott a falon. Gyönyörűek voltak. Valaha én is gitároztam, de már azt se tudom hogy hogy kell lefogni egy hangot… nevetséges.
- Hova valósi vagy? Olyan érdekes a kiejtésed. – hallottam meg David hangját.
- Magyarországról jöttem. Bár minden bizonnyal azt sem tudjátok, hogy hol van. Kis ország vagyunk.
- Dehogynem! Jártunk már ott. Legközelebb több mindent meg fogunk nézni. – én csodálkozva hallgattam őt. Biztosan ők is valami milliárdos apucitól és anyucitól vannak. Jó helyre csöppentem megint. Nem szeretem a gazdag ficsúrokat… Végre csöngettek. David ment kinyitni az ajtót.
- Szia Kármen! Bocsi, hogy csak így, de történt egy apró baleset. – szerencsére elmeséltem neki a sztorit a sráccal, akinek nem mondtam meg a nevem… De biztos a szigorú tekintetem is rájátszott, hogy ne mondja ki.
- Szia, jó oké, semmi probléma, már viszlek is haza. De estére kapd össze magad, ígérted hogy elviszel valahová! – mondta ki, mire azt történt hoooooooooooooooooooogy…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése