22.rész
"Olyan vagyok nélküled, mint a cipő a fűzője nélkül, a éjszaka a
csillagai nélkül, vagy mint egymondatszóközöknélkül.. egyszerűen csak
nélkülözhetetlen vagy nekem"
Pár perc múlva oda is
jött egy nővér, és felkísért a szobához minket. Éppen hogy abbahagytam a
sírást, megint elkezdtem könnyezni, ahogy a szoba felé közeledtünk. Sose fog
nekem megbocsájtani… megvárom amíg felépül, aztán eldől, hogy mi lesz. Megérkeztünk
az ajtóhoz.
- Menjetek ti be elsőnek, én szeretnék lenni az utolsó. – mondtam a többieknek, akik csak bólintottak egyet, majd Jeff ment be elsőnek. Leültem egy székre, és újra elkezdtem zokogni. Kármen próbált nyugtatgatni, de nem jött össze.
- Minden az én hibám- zokogtam. Én tényleg nem akartam ezt a balhét.
- Gyere velem egy kicsit. – mondta David nekem. Mégis hova mehetnék? El nem mozdulok innen, az biztos! – Csak egy kicsit távolabb a többiektől, nem lesz addig semmi baj. – mosolygott rám kedvesen, mire felálltam, és odébb mentünk a többiektől. Szemeim már fájtak a sok sírástól.
- Lara, az esetek többségében nem szoktam komoly lenni, de most kérlek fogadd el azt, amit mondok. Ez egyáltalán nem a te hibád. Te kis vadóc vagy, meg ő is, ha valami olyanról van szó, ami fontos neki. Jelen esetben ez te vagy. Nem te tehetsz erről. Ráadásul nem is Seb volt a hibás. Tudom, hogy ez nem nyugtat meg téged, de az biztos, hogy fel fog épülni. – magához ölelt, és elkezdte simogatni a hátamat megnyugtatásképpen.
- David… - bújtam ki az öleléséből – ha felépül, én elmegyek innen. Kármen a tiéd. Szemmel láthatóan nagyon egymásra találtatok. – mosolyogtam rá. – De én ezt nem akarom megint. Nem akarom, hogy újra megtörténjen. És igen, vedd úgy, hogy menekülök! Nem érdekel. A lényeg, hogy vele minden okés legyen.
- Szerinted ha elmész azzal minden okés lesz? Mert én nem hiszem. Ne akard, hogy Sebastien is elkezdjen a bandának dalszövegeket írni, mert akkor befuccsolunk. – nevetett, mire én is szélesebb mosolyra húztam a számat. – Nem mész te sehova, annyira szeretsz minket. Tudod ám én, úgyhogy itt maradsz velünk kiscsillag. – majd megint megölelt. Igazából már alig vártam, hogy bemehessek Sebastienhez. Ezt észre is vette, és hagyta, hagy menjek vissza a szoba elé. Nem tudtam neki erre mit mondani. Miért akarja nekem mindig valaki megmondani, hogy mit csináljak? Mintha valami defektes kacsa lennék, esküszöm…
- Lara, bemehetsz. – mondta Chuck, és én azzal a lendülettel be is mentem a kórterembe. Becsuktam az ajtót, és lassan közelítettem felé. Aludt. Az arca bal oldala össze volt zúzva neki, az oldala meg gondolom be volt kötözve. Hallottam ahogy dobog a szíve. A műszer mutatta. Olyan… tehetetlenül feküdt ott… és ez mind miattam van. Egyedül én vagyok a hibás. Sose fogom tudni jóvátenni.
Odahúztam egy széket az ágya mellé, és leültem. Megfogtam a kezét, és csak bámultam őt. Meg persze magamat okoltam mindenért. Szerintem már vagy egy 20 perce ülhettem bent, mikor halk kopogást hallottam, és benyitottak. Pierre volt az.
- Lara, lassan haza kellene mennünk. Chuck itt marad, reggel meg jön Jeff. Egy percre se hagyjuk magára, ígérem.
- A szíved mélyén te is tudod, hogy nem fogok elmozdulni innen…!?
- Azért egy próbát megért. – bejött, és adott egy puszit a homlokomra. – Én megyek. Chuck kint lesz, ha bármire szükséged lenne. Ő sem akar elmenni. – majd kilépett az ajtón. Nem értem. Ha én itt vagyok, az nem elég? Na mindegy….
Még egy ideig magamat szidtam magamban, majd elaludtam úgy, hogy ültem, és fogtam a kezét. Reggel arra keltem fel, hogy bejön a doki, hogy megnézze hogy van, majd ki is ment. Ezután kopogott valaki, és benyitott. Chuck volt az.
- Nem szeretnél haza menni pihenni egy kicsit? Meg enni? – kérdezte óvatosan.
- Nem, köszi. Jól megvagyok, menjél nyugodtan haza. A többieknek is megmondhatod, hogy nem kell, hogy bejöjjenek, ha van valami, majd hívlak titeket. – húzta a száját, de bejött, adott egy puszit, majd elment. Az egész napom úgy ment el, hogy egyhelyben ültem, néztem őt, és fogtam a kezét. De még csak meg se mozdult! Annyira elveszett volt… Hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy odafekszem mellé. A jobb oldalára, ott nem történt semmi. Persze csak óvatosan. Lerúgtam magamról a cipőt, és odabújtam mellé. Be a takaró alá. A fejemet óvatosan a mellkasára tettem. Összehúztam magamat. A kezemmel elkezdtem simogatni a mellkasát, mikor megint kitört belőlem a sírás. Halkan zokogtam mellette, miközben ő semmiről sem tudott. A farmerem hátsó zsebében volt zsepim, elővettem, megtöröltem az arcomat, majd a az összeszorított kezembe tettem.
- Annyira sajnálom! Minden az én hibám. Remélem meg fogsz tudni bocsátani nekem valaha… én azon leszek, hogy megbocsájts nekem. Annyira rosszul érzem most magam… Mit tettem veled!? Nekem kellett volna az autóban ülnöm… - suttogtam neki. Elég sokáig mondogattam neki az önmarcangolásom, míg végül elaludtam. Megnyugtató volt hallgatni, ahogy ver a szíve. Egyenletesen, szépen. Így aludtam végig az estét.
Másnap reggel Pierre és Chuck jöttek be. Hoztak kaját, meg tiszta ruhát nekem. Rajtam még Pierre pulcsija, és a 2 nappal ezelőtti ruha volt rajtam. Először Chuck nyitott be, majd mikor látta, hogy alszom, Pierret is behívta. Erre sem keltem fel.
- Alszik még mindig. Ne keltsük fel, biztosan nagyon kivan… aztán addig sem marcangolja tovább magát. – suttogta Chuck halkan.
- Akkor tegyük le a cuccokat, és menjünk ki. Előbb utóbb úgyis fel fog kelni, és ki fog jönni. – mondta Pierre, majd lerakták a cuccokat, és elindultak kifelé.
- Kössz, hogy bejöttetek megnézni. – szólalt meg egy halk, kissé rekedtes hang. Sebastien volt az, de én még mindig nem keltem fel. Mintha agyon ütöttek volna! Pierrenek és Chucknak tágra nyílt a szeme, majd hatalmasat mosolyogtak.
- Hogy érzed magad haver? – suttogott továbbra is Chuck.
- Mint akinek autóbalesete volt. – próbált viccelődni. – Ő hogy-hogy itt? – utalt rám.
- Nem mozdult el azóta mellőled, mióta behoztak a kórterembe. Magát ostromolja folyamatosan.- mondta Chuck.
- Szeret téged, úgyhogy ne csinálj hülyeséget. Mi most kimegyünk, te meg szépen keltsd fel őt! – mondta Pierre, majd kimentek. Sebastien pislogott nagyokat, majd óvatosan elkezdett simogatni. Ugye neki eléggé fáj a bal oldala, fogalmam sincs, hogy volt képes felemelni a kezét. Elkezdte simogatni az arcomat, majd nyomott egy puszit a fejemre.
- Megmondtam, hogy nem megyek el mellőle, hagyjatok békén. – pislogtam nagyokat, és akkor vettem észre, hogy senki nincs a szobában.
- Jó reggelt álomszuszék. – mondta mosollyal a hangjában, mire nekem egyből kipattantak a szemeim, és óvatosan felültem, hogy a gyönyörű szemeibe nézzek. Legördült egy könnycsepp az arcomon, és egy apró csókot leheltem ajkaira.
- Menjetek ti be elsőnek, én szeretnék lenni az utolsó. – mondtam a többieknek, akik csak bólintottak egyet, majd Jeff ment be elsőnek. Leültem egy székre, és újra elkezdtem zokogni. Kármen próbált nyugtatgatni, de nem jött össze.
- Minden az én hibám- zokogtam. Én tényleg nem akartam ezt a balhét.
- Gyere velem egy kicsit. – mondta David nekem. Mégis hova mehetnék? El nem mozdulok innen, az biztos! – Csak egy kicsit távolabb a többiektől, nem lesz addig semmi baj. – mosolygott rám kedvesen, mire felálltam, és odébb mentünk a többiektől. Szemeim már fájtak a sok sírástól.
- Lara, az esetek többségében nem szoktam komoly lenni, de most kérlek fogadd el azt, amit mondok. Ez egyáltalán nem a te hibád. Te kis vadóc vagy, meg ő is, ha valami olyanról van szó, ami fontos neki. Jelen esetben ez te vagy. Nem te tehetsz erről. Ráadásul nem is Seb volt a hibás. Tudom, hogy ez nem nyugtat meg téged, de az biztos, hogy fel fog épülni. – magához ölelt, és elkezdte simogatni a hátamat megnyugtatásképpen.
- David… - bújtam ki az öleléséből – ha felépül, én elmegyek innen. Kármen a tiéd. Szemmel láthatóan nagyon egymásra találtatok. – mosolyogtam rá. – De én ezt nem akarom megint. Nem akarom, hogy újra megtörténjen. És igen, vedd úgy, hogy menekülök! Nem érdekel. A lényeg, hogy vele minden okés legyen.
- Szerinted ha elmész azzal minden okés lesz? Mert én nem hiszem. Ne akard, hogy Sebastien is elkezdjen a bandának dalszövegeket írni, mert akkor befuccsolunk. – nevetett, mire én is szélesebb mosolyra húztam a számat. – Nem mész te sehova, annyira szeretsz minket. Tudod ám én, úgyhogy itt maradsz velünk kiscsillag. – majd megint megölelt. Igazából már alig vártam, hogy bemehessek Sebastienhez. Ezt észre is vette, és hagyta, hagy menjek vissza a szoba elé. Nem tudtam neki erre mit mondani. Miért akarja nekem mindig valaki megmondani, hogy mit csináljak? Mintha valami defektes kacsa lennék, esküszöm…
- Lara, bemehetsz. – mondta Chuck, és én azzal a lendülettel be is mentem a kórterembe. Becsuktam az ajtót, és lassan közelítettem felé. Aludt. Az arca bal oldala össze volt zúzva neki, az oldala meg gondolom be volt kötözve. Hallottam ahogy dobog a szíve. A műszer mutatta. Olyan… tehetetlenül feküdt ott… és ez mind miattam van. Egyedül én vagyok a hibás. Sose fogom tudni jóvátenni.
Odahúztam egy széket az ágya mellé, és leültem. Megfogtam a kezét, és csak bámultam őt. Meg persze magamat okoltam mindenért. Szerintem már vagy egy 20 perce ülhettem bent, mikor halk kopogást hallottam, és benyitottak. Pierre volt az.
- Lara, lassan haza kellene mennünk. Chuck itt marad, reggel meg jön Jeff. Egy percre se hagyjuk magára, ígérem.
- A szíved mélyén te is tudod, hogy nem fogok elmozdulni innen…!?
- Azért egy próbát megért. – bejött, és adott egy puszit a homlokomra. – Én megyek. Chuck kint lesz, ha bármire szükséged lenne. Ő sem akar elmenni. – majd kilépett az ajtón. Nem értem. Ha én itt vagyok, az nem elég? Na mindegy….
Még egy ideig magamat szidtam magamban, majd elaludtam úgy, hogy ültem, és fogtam a kezét. Reggel arra keltem fel, hogy bejön a doki, hogy megnézze hogy van, majd ki is ment. Ezután kopogott valaki, és benyitott. Chuck volt az.
- Nem szeretnél haza menni pihenni egy kicsit? Meg enni? – kérdezte óvatosan.
- Nem, köszi. Jól megvagyok, menjél nyugodtan haza. A többieknek is megmondhatod, hogy nem kell, hogy bejöjjenek, ha van valami, majd hívlak titeket. – húzta a száját, de bejött, adott egy puszit, majd elment. Az egész napom úgy ment el, hogy egyhelyben ültem, néztem őt, és fogtam a kezét. De még csak meg se mozdult! Annyira elveszett volt… Hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy odafekszem mellé. A jobb oldalára, ott nem történt semmi. Persze csak óvatosan. Lerúgtam magamról a cipőt, és odabújtam mellé. Be a takaró alá. A fejemet óvatosan a mellkasára tettem. Összehúztam magamat. A kezemmel elkezdtem simogatni a mellkasát, mikor megint kitört belőlem a sírás. Halkan zokogtam mellette, miközben ő semmiről sem tudott. A farmerem hátsó zsebében volt zsepim, elővettem, megtöröltem az arcomat, majd a az összeszorított kezembe tettem.
- Annyira sajnálom! Minden az én hibám. Remélem meg fogsz tudni bocsátani nekem valaha… én azon leszek, hogy megbocsájts nekem. Annyira rosszul érzem most magam… Mit tettem veled!? Nekem kellett volna az autóban ülnöm… - suttogtam neki. Elég sokáig mondogattam neki az önmarcangolásom, míg végül elaludtam. Megnyugtató volt hallgatni, ahogy ver a szíve. Egyenletesen, szépen. Így aludtam végig az estét.
Másnap reggel Pierre és Chuck jöttek be. Hoztak kaját, meg tiszta ruhát nekem. Rajtam még Pierre pulcsija, és a 2 nappal ezelőtti ruha volt rajtam. Először Chuck nyitott be, majd mikor látta, hogy alszom, Pierret is behívta. Erre sem keltem fel.
- Alszik még mindig. Ne keltsük fel, biztosan nagyon kivan… aztán addig sem marcangolja tovább magát. – suttogta Chuck halkan.
- Akkor tegyük le a cuccokat, és menjünk ki. Előbb utóbb úgyis fel fog kelni, és ki fog jönni. – mondta Pierre, majd lerakták a cuccokat, és elindultak kifelé.
- Kössz, hogy bejöttetek megnézni. – szólalt meg egy halk, kissé rekedtes hang. Sebastien volt az, de én még mindig nem keltem fel. Mintha agyon ütöttek volna! Pierrenek és Chucknak tágra nyílt a szeme, majd hatalmasat mosolyogtak.
- Hogy érzed magad haver? – suttogott továbbra is Chuck.
- Mint akinek autóbalesete volt. – próbált viccelődni. – Ő hogy-hogy itt? – utalt rám.
- Nem mozdult el azóta mellőled, mióta behoztak a kórterembe. Magát ostromolja folyamatosan.- mondta Chuck.
- Szeret téged, úgyhogy ne csinálj hülyeséget. Mi most kimegyünk, te meg szépen keltsd fel őt! – mondta Pierre, majd kimentek. Sebastien pislogott nagyokat, majd óvatosan elkezdett simogatni. Ugye neki eléggé fáj a bal oldala, fogalmam sincs, hogy volt képes felemelni a kezét. Elkezdte simogatni az arcomat, majd nyomott egy puszit a fejemre.
- Megmondtam, hogy nem megyek el mellőle, hagyjatok békén. – pislogtam nagyokat, és akkor vettem észre, hogy senki nincs a szobában.
- Jó reggelt álomszuszék. – mondta mosollyal a hangjában, mire nekem egyből kipattantak a szemeim, és óvatosan felültem, hogy a gyönyörű szemeibe nézzek. Legördült egy könnycsepp az arcomon, és egy apró csókot leheltem ajkaira.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése