32.rész.
"Mosolyogj mindig. Ez arra készteti az embereket, hogy azon töprengjenek, hogy te ki is vagy valójában."
- Gratulálok a
kismamának. – jött be mosolyogva az orvos, mire én teljesen leblokkoltam. Jól
hallottam? Kismama? Mi van??? Biztos szórakozik velem. Hisz… én megtettem
mindent!
- Lara! Hahó! Gyere, mennünk kell, otthon megbeszéljük. – nem emlékszem sok mindenre, hogy végülis hogyan mentünk el az autóhoz, meg hogy egyáltalán elköszöntem-e a dokitól. Semmi. Csak az a bizonyos egy mondat járt a fejemben.
- Sebastien nem tudhatja meg. – mondtam komolyan, miközben útban voltunk haza. Vagyis már csak én szobámba, mivel Kármen szerintem beköltözik David házába…
- Miért? – érdeklődött Kármen.
- Mert nem tudom, hogy megtartom-e. Nekem ez túl sok. És ha úgy döntök, hogy nem tartom meg, akkor nem tudhatja meg Sebastien. Tudom, hogy mit gondolsz, de nem járhat el a szád! Még Davidnek sem! Pár nap múlva mennek fellépni, nem kellene a dráma megint. Nem mondod el neki, ugye? – kérdeztem kissé ingerülten, mire ő bólintott. Lassan megérkeztünk a házhoz, majd kitett Kármen, és visszament Davidhez. És most jön az, hogy kitaláljam, hogy mi is legyen. Szépen, komótosan felsétáltam a lépcsőn, be a szobámba, majd lehuppantam az ágyra, és csak néztem ki a fejemből. Miért velem történik mindez? Itt növekszik bennem valami, aminek nem kellene… Sose gondoltam, hogy ilyen helyzetbe fogok kerülni… Nem voltam képes megmozdulni az ágyban. Csörgött a telefonom is, már vagy 50x de nem akartam senkivel sem beszélni, legyen az akárki. Nem tudom hogy kezelni ezt az egészet… 10 perce nem csörgött végre a telefonom, aminek nagyon örültem. De ehelyett az ajtón kopogtam.
- Bújj be! – szóltam ki a kint állónak. Nagy meglepetésemre Kármen és David jött be a szobába.
- Neked minek telefon? – szegezte egyből nekem a kérdést Kármen, de csak rámosolyogtam válasz helyett. Aztán Davidre néztem, aki aggódó fejet vágott.
- Elmondtad neki? – pattantam fel egyből, és fel is ment az a bizonyos pumpa.
- Rájött, hogy füllentek, és ugye tudja a sztorit, mert Seb elmondta neki. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy hol voltunk ma.
- Ugye nem mondod el neki? – néztem kérdően Davidre.
- Nem, mert te fogod neki elmondani. Ez nem az én tisztem. – most még idegesebb voltam, mint szoktam. De sajnos most nem lenne megoldás, ha elmennék.
- Nem fogom neki elmondani, és te se merészeld, mert megbánod. – fenyegettem meg, bár nem volt ínyemre. Mindenki mond olyat amikor ideges, amit nem kellene…
- Elmondta Kármen, hogy a koncertekre való tekintettel nem akarod neki elmondani, de ez nem mehet így a végtelenségig. Hány koncertet akarsz kivárni? Mellesleg, akár tudunk halasztani is… - mondta halál nyugodtan David. Úgy látszott rajta, mintha aggódna értem.
- Én nem akarom ezt a gyereket. – válaszoltam röviden, tömören. – Ha nem lesz baba, miért kellene neki megtudnia? Ne csináljátok már. A legkevésbé hiányzik most mindannyiótoknak egy baba. Mert ugye eléggé befolyásolna titeket.
- Akkor is meg kell tudnia. Még meggondolhatod magad. Lehet, ha elmondanád neki, nem akarnád elvetetni. Vagy gondold.. pár hónap múlva megtudja valahonnan…
- Úgyse fogunk örökké együtt maradni, azért meg nem fogok gyereket szülni, hogy együtt maradjunk. A fenébe, csak 2x feküdtünk le! Ő se lehet akkora bajnok, hogy másodszorra sikerüljön… biztosan elnézett valamit a doki. Látjátok? Nincs is mit elmondani neki. – mosolyogtam diadalmasan, hogy milyen jól megoldottam a problémát. Ők csak megrázták a fejüket, jelezvén, hogy mekkora egy idióta vagyok. Igazából csak nem akartam szembe nézni ezzel. – Meg különbenis. Most durci van, otthon van, és nem beszél velem. – tettem még hozzá.
- Felhívott. Aggódott, hogy nem talált téged otthon…vagyis nála. Aztán mondtam neki, hogy elmentetek Kármennel shoppingolni, meg az estét nálunk töltötted, és kirúgtatok a hámbol Kármennel. Megint. Még mindig úgy tudja, hogy nálunk vagy, és közösen csinálunk valami kaját. – magyarázta meg David.
- De kedves, egy fél nap kellett neki ahhoz, hogy rájöjjön, hogy nem vagyok nála. – forgattam a szemeimet.
- Mondok neked egy jó hírt. – kezdett bele megint David, figyelmen kívül hagyva, amit az előbb mondtam. – Ma megismerik Kárment. Mindenki tudni fogja, hogy Ő van nekem, és így végre abbahagyják az összeboronálást másokkal. – majd nyomott egy puszit az arcára.
- Örülök neki. De tényleg. Remélem nem fognak mindenfélét kitalálgatni majd. – mondtam mosolyogva. Tényleg örültem az ő boldogságukra. Tulajdonképpen én is az voltam, csak teljesen máshogy. Ahh, ez zavaros, inkább hagyjuk…
- Akkor menjetek, és ünnepeljétek meg! – mondtam még mindig nagy vigyorral az arcomon.
- Gyere velünk! – mondta mosolyogva Kármen.
- Áhh, most ezt kihagyom, fáradt vagyok, aludni szeretnék egy kicsit. Még nem tudtam normálisan kipihenni magam, bár elég sokat aludtam… - húztam a számat, hogy vegyél a lapot, hogy tényleg nem akarok velük menni… Ezt le is tudtuk, nem is erősködtek tovább, más téma jött elő, ami abból állt, hogy egymást hecceltük, és gyerekkori emlékeket, hülyeségeket meséltünk egymásnak.
- Emlékszem amikor először elengedett anyu fagyit venni. Kikértem vagy 4 gombóc fagyit. Nos, az egyik pillanatban még a tölcsérben volt, a másikban meg már a kutyák ették. Sírva futottam haza. – mesélte David, és már potyogtak a könnyeim a nevetéstől. Nem is bírtam abbahagyni. Ahogy magam elé képzelem az egészet… hát, hatalmas!
- Biztos kiröhögtelek volna. – mondtuk egyszerre Kármennel, mire még hangosabban kezdtünk el nevetni. Megtöröltem szemeimet, majd az ajtó felé néztem, ahol Sebastien állt.
- Lara! Hahó! Gyere, mennünk kell, otthon megbeszéljük. – nem emlékszem sok mindenre, hogy végülis hogyan mentünk el az autóhoz, meg hogy egyáltalán elköszöntem-e a dokitól. Semmi. Csak az a bizonyos egy mondat járt a fejemben.
- Sebastien nem tudhatja meg. – mondtam komolyan, miközben útban voltunk haza. Vagyis már csak én szobámba, mivel Kármen szerintem beköltözik David házába…
- Miért? – érdeklődött Kármen.
- Mert nem tudom, hogy megtartom-e. Nekem ez túl sok. És ha úgy döntök, hogy nem tartom meg, akkor nem tudhatja meg Sebastien. Tudom, hogy mit gondolsz, de nem járhat el a szád! Még Davidnek sem! Pár nap múlva mennek fellépni, nem kellene a dráma megint. Nem mondod el neki, ugye? – kérdeztem kissé ingerülten, mire ő bólintott. Lassan megérkeztünk a házhoz, majd kitett Kármen, és visszament Davidhez. És most jön az, hogy kitaláljam, hogy mi is legyen. Szépen, komótosan felsétáltam a lépcsőn, be a szobámba, majd lehuppantam az ágyra, és csak néztem ki a fejemből. Miért velem történik mindez? Itt növekszik bennem valami, aminek nem kellene… Sose gondoltam, hogy ilyen helyzetbe fogok kerülni… Nem voltam képes megmozdulni az ágyban. Csörgött a telefonom is, már vagy 50x de nem akartam senkivel sem beszélni, legyen az akárki. Nem tudom hogy kezelni ezt az egészet… 10 perce nem csörgött végre a telefonom, aminek nagyon örültem. De ehelyett az ajtón kopogtam.
- Bújj be! – szóltam ki a kint állónak. Nagy meglepetésemre Kármen és David jött be a szobába.
- Neked minek telefon? – szegezte egyből nekem a kérdést Kármen, de csak rámosolyogtam válasz helyett. Aztán Davidre néztem, aki aggódó fejet vágott.
- Elmondtad neki? – pattantam fel egyből, és fel is ment az a bizonyos pumpa.
- Rájött, hogy füllentek, és ugye tudja a sztorit, mert Seb elmondta neki. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy hol voltunk ma.
- Ugye nem mondod el neki? – néztem kérdően Davidre.
- Nem, mert te fogod neki elmondani. Ez nem az én tisztem. – most még idegesebb voltam, mint szoktam. De sajnos most nem lenne megoldás, ha elmennék.
- Nem fogom neki elmondani, és te se merészeld, mert megbánod. – fenyegettem meg, bár nem volt ínyemre. Mindenki mond olyat amikor ideges, amit nem kellene…
- Elmondta Kármen, hogy a koncertekre való tekintettel nem akarod neki elmondani, de ez nem mehet így a végtelenségig. Hány koncertet akarsz kivárni? Mellesleg, akár tudunk halasztani is… - mondta halál nyugodtan David. Úgy látszott rajta, mintha aggódna értem.
- Én nem akarom ezt a gyereket. – válaszoltam röviden, tömören. – Ha nem lesz baba, miért kellene neki megtudnia? Ne csináljátok már. A legkevésbé hiányzik most mindannyiótoknak egy baba. Mert ugye eléggé befolyásolna titeket.
- Akkor is meg kell tudnia. Még meggondolhatod magad. Lehet, ha elmondanád neki, nem akarnád elvetetni. Vagy gondold.. pár hónap múlva megtudja valahonnan…
- Úgyse fogunk örökké együtt maradni, azért meg nem fogok gyereket szülni, hogy együtt maradjunk. A fenébe, csak 2x feküdtünk le! Ő se lehet akkora bajnok, hogy másodszorra sikerüljön… biztosan elnézett valamit a doki. Látjátok? Nincs is mit elmondani neki. – mosolyogtam diadalmasan, hogy milyen jól megoldottam a problémát. Ők csak megrázták a fejüket, jelezvén, hogy mekkora egy idióta vagyok. Igazából csak nem akartam szembe nézni ezzel. – Meg különbenis. Most durci van, otthon van, és nem beszél velem. – tettem még hozzá.
- Felhívott. Aggódott, hogy nem talált téged otthon…vagyis nála. Aztán mondtam neki, hogy elmentetek Kármennel shoppingolni, meg az estét nálunk töltötted, és kirúgtatok a hámbol Kármennel. Megint. Még mindig úgy tudja, hogy nálunk vagy, és közösen csinálunk valami kaját. – magyarázta meg David.
- De kedves, egy fél nap kellett neki ahhoz, hogy rájöjjön, hogy nem vagyok nála. – forgattam a szemeimet.
- Mondok neked egy jó hírt. – kezdett bele megint David, figyelmen kívül hagyva, amit az előbb mondtam. – Ma megismerik Kárment. Mindenki tudni fogja, hogy Ő van nekem, és így végre abbahagyják az összeboronálást másokkal. – majd nyomott egy puszit az arcára.
- Örülök neki. De tényleg. Remélem nem fognak mindenfélét kitalálgatni majd. – mondtam mosolyogva. Tényleg örültem az ő boldogságukra. Tulajdonképpen én is az voltam, csak teljesen máshogy. Ahh, ez zavaros, inkább hagyjuk…
- Akkor menjetek, és ünnepeljétek meg! – mondtam még mindig nagy vigyorral az arcomon.
- Gyere velünk! – mondta mosolyogva Kármen.
- Áhh, most ezt kihagyom, fáradt vagyok, aludni szeretnék egy kicsit. Még nem tudtam normálisan kipihenni magam, bár elég sokat aludtam… - húztam a számat, hogy vegyél a lapot, hogy tényleg nem akarok velük menni… Ezt le is tudtuk, nem is erősködtek tovább, más téma jött elő, ami abból állt, hogy egymást hecceltük, és gyerekkori emlékeket, hülyeségeket meséltünk egymásnak.
- Emlékszem amikor először elengedett anyu fagyit venni. Kikértem vagy 4 gombóc fagyit. Nos, az egyik pillanatban még a tölcsérben volt, a másikban meg már a kutyák ették. Sírva futottam haza. – mesélte David, és már potyogtak a könnyeim a nevetéstől. Nem is bírtam abbahagyni. Ahogy magam elé képzelem az egészet… hát, hatalmas!
- Biztos kiröhögtelek volna. – mondtuk egyszerre Kármennel, mire még hangosabban kezdtünk el nevetni. Megtöröltem szemeimet, majd az ajtó felé néztem, ahol Sebastien állt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése