26. rész
"Nem azért jöttem, hogy azt mondjam neked, nem tudok nélküled élni. Mert tudok. Csak nem akarok.. !"
Erőt vettem magamon, és
felkeltem én is, és Pierre után mentem. Hallottam, ahogy nagy veszekszik valaki
vele, viszont a telefont eltartotta jó messzire a fülétől. Mikor meglátta, hogy
mellette állok, újra a füléhez emelte a telefont.
- Ki az? – kérdeztem suttogva, mire ő tátogva mondta, hogy Chuck az. Újból erőt gyűjtöttem, és elvettem tőle a telefont.
- Szia Chucky baba, hát mi a helyzet ott? – elhallgatott. – Hahó, élsz még? – szólaltam meg megint.
- Szia Lara. Itt mi a helyzet? Azonkívül, hogy mindenki rólatok rólatok csámcsog twitteren, és folyamatosan küldözgetik a kérdéseiket semmi különös. Szerencse, hogy Seb most nincs net közelben. – válaszolt nekem. Eléggé higgadt hangja volt.
- Ne Pierre-t okold, hanem engem. Én rángattam el, és én akartam. Ha történne köztünk bármi is, ahhoz senkinek semmi köze nem lenne. Még Sebastiennek sem. Úgyhogy örülnék neki, ha békén hagynátok egy kis időre minket, hogy élvezhessük egymás társaságát. Mellesleg, tegnap Seb felhívta Pierre-t, és szerintem a telójáról is fel tud menni netre. Úgyhogy ennyi. Köszi az aggódást. – majd letettem a telefont, visszaadtam Pierre-nek, és visszafeküdtem. Bambán bámult utánam, majd követett, és ő is visszafeküdt.
- Miért kell engem idegesíteni állandóan? – mérgelődtem.
- Én sem értelek téged most, meg kell, hogy mondjam. – nem válaszoltam neki semmit. Ha nem ért, hát egyen baglyot. A pasik mindig is érthetetlenek voltak, és azok is maradnak. A következő napokban ismét minden este elmentünk bulizni, és halál részegen estünk be a szobánkba. A nevetséges az, hogy még mindig a földön aludtunk mind a ketten, azzal a változással, hogy egymás mellé húztuk az ágyneműt, és nagyon sokáig beszélgettünk. Egy teljesen más Pierre-t ismertem meg. Nem bohóckodott, nem viccelődött, igyekezett minnél komolyabb lenni. Kivéve, amikor elröhögtem magam, mert akkor ő is elröhögte magát. Vicces volt. Elvitt a kardszárnyú delfin showra is, egymás után kétszer. Annyira gyönyörűek élőben! Annyira hálás voltam neki… teljesen elfeledkeztem a gondjaimról, és hogy miért is menekültem ide. Éppen egy kis vásárlás után toppantunk be a szobánkba, mikor teljesen ledöbbentünk. Chuck ült az ágyunkon. Teljesen elszégyelltem magam… olyan nagy kupi volt a szobában, hogy hűűűű. Lány létemre elszégyellhetem magam.
- Ohhh, heeeeello, mi járatban errefele? – kérdeztem mosolyogva.
- Nincs idő most udvariaskodásra. Sebastien idejön. – mondta teljesen komolyan.
- Hogy találtál meg minket? – kérdeztem kissé dühösen.
- Úgy, hogy megvannak a szokott helyeink, ahol meg szoktunk szállni. Nem volt nehéz.
- És minek jön ide? – leraktam közben a cuccokat a kezemből, és leültem mellé az ágyra.
- Miattad! Ez teljesen hülye kérdés volt, már ne haragudj. – forgatta a szemeit.
- Nem is repülhet… neki még ágyban kellene lennie, és gyógyulni. Úgyhogy mond meg neki, hogy ide ne jöjjön. Maradjon szépen a seggén, és gyógyuljon.
- Ezt már lekésted. Útban van ide. Hazudtam neki, én egy géppel előtt jöttem, hogy tudjak szólni, és ne értse félre. – ecsetelte Chuck.
- Én már megmondtam, hogy engem nem érdekel. Még mindig nyaralok, és azt hittem, hogy elég világos voltam a telefonban. Gratulálok nektek. Nem kell nekem a dráma, értsétek már meg! – mondtam, majd faképnél hagytam őket, és lementem a partra sétálni. Ki akartam üríteni megint a fejemet. Sebastiennek otthon kellene lennie, és az exével újra összejönni. Mondjuk biztos látta a képeket rólam és Pierre-ről, úgyhogy remélem eléggé haragszik rám, és azért jön, hogy azt mondja, hogy felejtsem el őt. Ez nagyon könnyű lesz, eddig is ezt akartam, de ugye a kis bagázs nem hagyott engem békén. Valahogy szerencsésnek, és szerencsétlennek is érzem magam. Örülök, hogy csodás pár órát tölthettem együtt Sebbel, és szerencsétlen, mert az lett belőle, amitől féltem. Vajon más mit csinálna ebben a helyzetben? Mert én őszintén szólva, nem tudom mit kellene. Biztos, ha meglátom, meglágyul a szívem, főleg ha a csodálatos kék szemeibe nézek, amiben képes vagyok elveszni. Vagy teljesen belepirulok ha arra az éjszakára gondolok…A fenébe is!
Elég hosszú ideje sétálgattam a tengerparton, már a nap is kezdett lemenni, de semmi kedvem nem volt visszamenni, és Chuck isteni papolását hallgatni arról, hogy ezt nem így kellene. Komolyan, gondoljanak inkább a koncertekre, a rajongókra, ne pedig én utánam koslasson mindegyik. Leültem a homokba, és úgy néztem, ahogy véget ér a mai nap. Annyira gyönyörű volt. Az ég a narancssárga különböző árnyalataiban pompázott, miközben megcsillant a víz felszínén, és úgy nézett ki az egész, mintha soha nem lenne vége. Mindig is szerettem a naplementét, és a napfelkeltét. Valami új kezdete, és valaminek a vége.
- Lara! – hallottam az ismerős hangot. Hátrafordultam és azt láttam, hogy Sebastien apró léptekkel közeledik felém. Fájdalom ült ki az arcomra. Biztos sokat jelentek neki, de nem játszhatjuk ezt a dráma játékot. Nem álltam fel, hogy segítsek neki. Az nekem nem fog menni. Nagy nehezen helyet foglalt mellettem. Bár ahogy láttam, eléggé fájt neki. Kíváncsi vagyok, hogy fog felállni…
- Neked pihenned kellene, nem pedig Tenerifére utaznod. Én most nyaralok. Ki akarok kapcsolódni, és nem ilyen dolgokkal foglalkozni. Én már lezártam, és szeretném, ha te is lezárnád. – mondtam keserűen, bár a könnyek gyűltek a szememben.
- Olyan gyönyörű vagy, amikor morcos vagy. – mosolygott rám, és megsimogatta az arcomat.
- Ki az? – kérdeztem suttogva, mire ő tátogva mondta, hogy Chuck az. Újból erőt gyűjtöttem, és elvettem tőle a telefont.
- Szia Chucky baba, hát mi a helyzet ott? – elhallgatott. – Hahó, élsz még? – szólaltam meg megint.
- Szia Lara. Itt mi a helyzet? Azonkívül, hogy mindenki rólatok rólatok csámcsog twitteren, és folyamatosan küldözgetik a kérdéseiket semmi különös. Szerencse, hogy Seb most nincs net közelben. – válaszolt nekem. Eléggé higgadt hangja volt.
- Ne Pierre-t okold, hanem engem. Én rángattam el, és én akartam. Ha történne köztünk bármi is, ahhoz senkinek semmi köze nem lenne. Még Sebastiennek sem. Úgyhogy örülnék neki, ha békén hagynátok egy kis időre minket, hogy élvezhessük egymás társaságát. Mellesleg, tegnap Seb felhívta Pierre-t, és szerintem a telójáról is fel tud menni netre. Úgyhogy ennyi. Köszi az aggódást. – majd letettem a telefont, visszaadtam Pierre-nek, és visszafeküdtem. Bambán bámult utánam, majd követett, és ő is visszafeküdt.
- Miért kell engem idegesíteni állandóan? – mérgelődtem.
- Én sem értelek téged most, meg kell, hogy mondjam. – nem válaszoltam neki semmit. Ha nem ért, hát egyen baglyot. A pasik mindig is érthetetlenek voltak, és azok is maradnak. A következő napokban ismét minden este elmentünk bulizni, és halál részegen estünk be a szobánkba. A nevetséges az, hogy még mindig a földön aludtunk mind a ketten, azzal a változással, hogy egymás mellé húztuk az ágyneműt, és nagyon sokáig beszélgettünk. Egy teljesen más Pierre-t ismertem meg. Nem bohóckodott, nem viccelődött, igyekezett minnél komolyabb lenni. Kivéve, amikor elröhögtem magam, mert akkor ő is elröhögte magát. Vicces volt. Elvitt a kardszárnyú delfin showra is, egymás után kétszer. Annyira gyönyörűek élőben! Annyira hálás voltam neki… teljesen elfeledkeztem a gondjaimról, és hogy miért is menekültem ide. Éppen egy kis vásárlás után toppantunk be a szobánkba, mikor teljesen ledöbbentünk. Chuck ült az ágyunkon. Teljesen elszégyelltem magam… olyan nagy kupi volt a szobában, hogy hűűűű. Lány létemre elszégyellhetem magam.
- Ohhh, heeeeello, mi járatban errefele? – kérdeztem mosolyogva.
- Nincs idő most udvariaskodásra. Sebastien idejön. – mondta teljesen komolyan.
- Hogy találtál meg minket? – kérdeztem kissé dühösen.
- Úgy, hogy megvannak a szokott helyeink, ahol meg szoktunk szállni. Nem volt nehéz.
- És minek jön ide? – leraktam közben a cuccokat a kezemből, és leültem mellé az ágyra.
- Miattad! Ez teljesen hülye kérdés volt, már ne haragudj. – forgatta a szemeit.
- Nem is repülhet… neki még ágyban kellene lennie, és gyógyulni. Úgyhogy mond meg neki, hogy ide ne jöjjön. Maradjon szépen a seggén, és gyógyuljon.
- Ezt már lekésted. Útban van ide. Hazudtam neki, én egy géppel előtt jöttem, hogy tudjak szólni, és ne értse félre. – ecsetelte Chuck.
- Én már megmondtam, hogy engem nem érdekel. Még mindig nyaralok, és azt hittem, hogy elég világos voltam a telefonban. Gratulálok nektek. Nem kell nekem a dráma, értsétek már meg! – mondtam, majd faképnél hagytam őket, és lementem a partra sétálni. Ki akartam üríteni megint a fejemet. Sebastiennek otthon kellene lennie, és az exével újra összejönni. Mondjuk biztos látta a képeket rólam és Pierre-ről, úgyhogy remélem eléggé haragszik rám, és azért jön, hogy azt mondja, hogy felejtsem el őt. Ez nagyon könnyű lesz, eddig is ezt akartam, de ugye a kis bagázs nem hagyott engem békén. Valahogy szerencsésnek, és szerencsétlennek is érzem magam. Örülök, hogy csodás pár órát tölthettem együtt Sebbel, és szerencsétlen, mert az lett belőle, amitől féltem. Vajon más mit csinálna ebben a helyzetben? Mert én őszintén szólva, nem tudom mit kellene. Biztos, ha meglátom, meglágyul a szívem, főleg ha a csodálatos kék szemeibe nézek, amiben képes vagyok elveszni. Vagy teljesen belepirulok ha arra az éjszakára gondolok…A fenébe is!
Elég hosszú ideje sétálgattam a tengerparton, már a nap is kezdett lemenni, de semmi kedvem nem volt visszamenni, és Chuck isteni papolását hallgatni arról, hogy ezt nem így kellene. Komolyan, gondoljanak inkább a koncertekre, a rajongókra, ne pedig én utánam koslasson mindegyik. Leültem a homokba, és úgy néztem, ahogy véget ér a mai nap. Annyira gyönyörű volt. Az ég a narancssárga különböző árnyalataiban pompázott, miközben megcsillant a víz felszínén, és úgy nézett ki az egész, mintha soha nem lenne vége. Mindig is szerettem a naplementét, és a napfelkeltét. Valami új kezdete, és valaminek a vége.
- Lara! – hallottam az ismerős hangot. Hátrafordultam és azt láttam, hogy Sebastien apró léptekkel közeledik felém. Fájdalom ült ki az arcomra. Biztos sokat jelentek neki, de nem játszhatjuk ezt a dráma játékot. Nem álltam fel, hogy segítsek neki. Az nekem nem fog menni. Nagy nehezen helyet foglalt mellettem. Bár ahogy láttam, eléggé fájt neki. Kíváncsi vagyok, hogy fog felállni…
- Neked pihenned kellene, nem pedig Tenerifére utaznod. Én most nyaralok. Ki akarok kapcsolódni, és nem ilyen dolgokkal foglalkozni. Én már lezártam, és szeretném, ha te is lezárnád. – mondtam keserűen, bár a könnyek gyűltek a szememben.
- Olyan gyönyörű vagy, amikor morcos vagy. – mosolygott rám, és megsimogatta az arcomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése