You ever look at a picture of yourself and see a stranger in the background? It makes you wonder how many strangers have pictures of you? How many moments of other peoples lives have we been in? Just think, you could be a big part of someone else's life, and not even know it!

40.rész

"Szoktál néha egy képet nézegetni magadról, és meglátni egy idegent a háttérben? Elgondolkoztál már, vajon hány idegennek vannak képei rólad..? Más emberek életének mennyi pillanatának lettünk részesei? Csak gondolj bele. Lehet hogy valaki életének fontos része vagy, úgy, hogy nem is tudsz róla!"

 

- Sebastien! Nem! Most nem! – löktem le magamról, majd megigazítottam a hajamat, és a ruhámat. – Nem hiszem el! – mondtam, majd faképnél hagytam őt. Ne higgye azt, hogy minden úgy lesz, ahogyan ő akarja. Lesétáltam a többiekhez, akik az asztalnál beszélgettek csöndesen.
- Bocsi srácok! Most már itt vagyok. Ha gondoljátok, menjünk el valamerre. – mosolyogtam rájuk, mire döbbenten néztek ránk.
- Hallottuk ám. Nyugodtan nyomhattatok volna egy menetet, minket nem zavart volna. – mosolygott Pierre, mire most én döbbentem meg. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit válaszolhatnék erre, csak hebegtem-habogtam össze vissza.
- Oké, legközelebb észben tartom. – válaszoltam ilyen hiper ügyesen. Lejött Sebastien is, beszélgettünk még a többiekkel egy-két órát, majd mindenki hazament. Újra kettesben voltam vele, amit most végképp nem akartam.
- Elmegyek egyet sétálni a parkba, addig pihenjél. Rég voltam arra felé. Remélem nem gond. De előtte még lezuhanyzok. – néztem rá egy kicsit félve, bár nem tudom, mitől tartottam.
- Nem akarod, hogy veled menjek? – kérdezte kissé aggódva.
- Nem, kérlek. – néztem rá nagy szemekkel. – Egy kicsit szeretnék sétálni egyedül, ennyi az egész. – mondtam, majd otthagytam őt, és mentem zuhanyozni, mivel erre reggel nem volt lehetőségem. Mikor ezzel kész voltam, összeszedtem pár cuccot, amit felvehetek majd. Felvettem egy farmert, hozzá egy pánt nélküli felsőt, amely fehér színű volt, és a kedvenc papucsomat. Beleraktam a táskámba mindent, amire úgy gondoltam, hogy szükségem lesz. Nyomtam egy puszit a szájára, majd elindultam sétálni. Nem volt messze a park Sebastien házától. Mindenhol vidám párokat láttam, akik kézenfogva sétálnak, meg játszó gyerekeket. Fociztak, kergették egymást. Annyira édesek voltak. És most bennem is növekszik egy kis csöppség, aki egyszer majd ugyan így fog játszani. Reményeim szerint ebben a parkban.
Leültem egy padra, és onnan figyeltem mindent, mindenkit. Olyan hangulatos volt az egész. Magyarországon is szerettem az ilyen helyeket. Gyakran összeszedtem a barátnőimet, és kiültünk valahova. Képesek voltunk egész nap kint lenni, sokszor még éjjel is. Sosem tudtam, hogy hogy van szíve az embernek tönkretenni egy ilyen helyet… De sajnos én egymagamban nem vagyok elég ahhoz, hogy megvédjem a világot az ilyen idiótáktól. Biztos egy atyai pofon hiányzik nekik, attól lehet, hogy észhez térnének.
Néztem a gyerekeket, és akarva akaratlanul is elkezdtem simogatni a kis kitüremkedő hasamat. Nem volt nagy, de én tudtam. Persze, ha azt megérzem, hogy felszedtem 10 dkg, akkor ezt hogy ne érezném meg?  Nem tudtam levenni a tekintetem a gyerekekről, és egyre jobban kezdtek feltámadni bennem az anyai érzések.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy két lány egyenesen felém tart. Gondoltam, biztosan csak le akarnak ők is ülni, de mikor láttam, hogy engem néznek, akaratlanul felálltam, és elindultam az ellenkező irányba.
- Hééé, te! – ordított utánam az egyik, majd hirtelen a vállamra tette a kezét, és megállított. Feléjük fordultam, mosolyogva.
- Sziasztok. Nem tudtam, hogy nekem szóltok. Mit szeretnétek? – kérdeztem a lehető legkedvesebben.
- Nem te vagy véletlenül Sebastien Lefebvre ribanca? – kérdezték eléggé alpári módon.
- Nem tudom miről beszéltek, főleg azt nem, hogy kiről. Nem is ide valósi vagyok, pár hónapja költöztem ide. – mondtam nyugodtan.
- Hazudsz. Felismerlek. Mond csak, miért is nem hagyod meg nekünk őt?
- Tessék? – kérdeztem most már ingerülten. – Mi az, hogy meghagyni nektek? Azt sem tudom, hogy kiről van szó, úgyhogy örülnék, ha békén hagynátok, vagy hívom a rendőrséget.
- Inkább hívd őt ide, hagy találkozzunk vele, aztán majd mi elintézzük, hogy otthagyjon téged. – Már így is eléggé ideges voltam a jelenlétük miatt, most meg már pláne. De én nem fogom tudni leállítani őket, még a végén bántani fognak. Na ők a fanatikus rajongók…Elővettem a telefonomat, majd felhívtam Sebastient. Hallotta a kétségbeesett hangomat, majd  pár perc múlva már ott is volt a parkban. A lányok nagyon megörültek, és alig várták, hogy oda érjen hozzánk.
- Mi a probléma lányok? – ért oda hozzánk, majd nyomott egy apró csókot a számra.
- Miért nem hagyod őt ott? Komolyan, nem illik hozzád! Itt vagyunk mi. Mi teljes mértékkel a tiéd lennénk. – mondta az egyik kis barnaság, miközben illegette magát. Sebastien még mindig teljesen nyugodt volt, de elmosolyodott ezen.
- Lányok, a magánéletem tabu. Megkérnélek, hogy tartsátok tiszteletben ezt, és ne zaklassátok őt. – kérte meg szépen a lányokat, ami nem tetszett nekik.
- Gyere el velünk bulizni, és el is felejted őt. – mondta a másik, aki viszont szőke volt.
- Nem lányok, mi szépen elmegyünk haza, és tegyétek ti is ezt. – mondta Sebastien.
- Miért nem vagy hajlandó velünk beszélgetni?
- Dolgom van. Éppen egy új témán dolgoztam az új albumhoz, amiből most kizökkentettetek. Úgyhogy mi most megyünk, és megpróbálom befejezni, hogy holnap megmutathassam a srácoknak. Örülök, hogy találkoztam veletek – majd kezetfogott mind a kettővel. – Sziasztok! – majd megfogta a kezemet, és elhúzott onnan. Mikor távolabb értünk, lelassított, majd kezét a derekamra tette, és úgy sétáltunk tovább.
- Ezért nem akartam, hogy egyedül menjél. Most, hogy megcsináltam azt az akciót, tudják, hogy hogy nézel ki. El akartam kerülni ezeket. – törte meg a csendet.
- Akkor kerüld el most ezt is kérlek! – mutattam előre, mire odakapta a fejét, és egy pillanatra megtorpantunk.