Kellemes ünnepeket!

Mindenkinek szeretnék BOLDOG KARÁCSONYT kívánni. Remélem mindenkinek nyugodtan, pihenéssel  telik az ünnep, hogy az Új Évet hatalmas erőbedobással kezdhesse mindenki. :) Vigyázzatok magatokra!

Puszi; Lara

It's hard to be happy because you find it hard to let go of the things that make you sad - because these were the things that once made you happy

48.rész 

 

„Ahhoz,hogy sírj miatta, egyszer nevetned is kellett vele...„

 

 

Az oldalamon egy hatalmas lila folt volt, kisebb nagyobb piros véraláfutásokkal karöltve.
- Szerintem ezzel nem kellene kórházba menni. Körömvirágkrém, meg pihenés, és elmúlik! – mire meghallgathattam volna az ellenbeszédet, elsötétült minden…
A kórházban ébredtem, körülöttem mindenhol orvosok voltak, és egyenletes pittyegés hallatszott mellőlem. Már nem fájt az oldalam, igazán jól éreztem magam.
- Hölgyem, maga most kórházban van. – hajolt felém egy orvos. – Az ütés, mely Önt érte, a babára igen veszélyes. Ezért innentől kezdve fokozottan kell ügyelnie magára. – hadarta el gyorsan.
- Rendben, köszönöm. Hol a családom? Találkozhatok velük? – itt jelen esetben anyukámra, és Kármenre gondoltam.
- Pár perc, és befejezzük a vizsgálatokat, és már jöhetnek is be. – rám mosolygott, majd tette a dolgát. Tényleg csak pár perc volt, aztán magamra is hagytak. Az orvosoknak még be sem sikerült csukniuk az ajtót, már anyukám Kármennel az oldalán már rohant is be hozzám.
- Jól vagy? – kérdezték egyszerre.
- Persze, nemsokára felöltözök, aztán mehetünk is haza. – mosolyogtam rájuk, mire mind a ketten elkezdték forgatni a szemüket.
- Ha haza jöhetsz is csak pihenni fogsz. Nem szeretném, ha az unokámnak bármi baja esne! – kezdte el az anyai papolást. Sose szerettem, ha meg akarták mondani, hogy mit csináljak. De most jobbnak láttam nem szólni semmit. Fél órája beszélgethettünk, mikor halk kopogás hallatszódott.
- Gyere! – szóltam a kint lévőnek. Sebastien lépett be az ajtón bűnbánó arccal. Kármen rögtön felálltak, és elindultak kifele. Hátra se néztek hozzám, hogy lássák a segélykérő pillantásomat. Miután kimentek, leült mellém egy székre, és csak maga elé bámult. Emlékszem, mikor nem volt ilyen feszültség közöttünk. Nem voltunk sok ideje együtt… de akkor is folyton beszélgettünk, hülyültünk, heccelődtünk a másikkal. Emlékszem, mikor a medence szélén álltam, nem mertem belemenni a vízbe, mert túl hidegnek tűnt, ő viszont a házból elkezdett futni, és magával rántott a vízbe. Először persze üvöltöztem vele, majd végül elnevettük magunkat, és heves csókcsatába kezdtünk bele.
Miért nem lehet ilyen szerelmi életem? Miért kell mindennek így kudarcba fulladnia? Mit tettem, hogy ezt érdemlem?
- Sajnálom, én nem akartam neked fájdalmat okozni… - Seb bűnbánó képe szakított félbe.
- Erre gondolhattál volna előbb is… - válaszoltam neki nem törődöm stílussal. De még csak rám sem nézett! – Jobb lenne, ha hazamennél. Mindenkinek jobb lenne. – folytattam tovább, mire már képes volt rám nézni.
- Tényleg ezt akarod? – kérdezte kisfiús bájjal az arcán, mire én teljesen elolvadtam. Ha elmondhatnám neki, hogy én nem ezt akarom… hogy vele akarok lenni, minden sokkal könnyebb lenne. De sajnos nem lehet. Olyanok vagyunk, mint a tűz és víz. Összeférhetetlenek, és csak ártunk a másiknak. Mindenkinél jobban szeretem.
- Igen, ezt szeretném. – mondtam ismételten teljesen közömbösen neki, aztán elfordítottam az arcomat, hogy ne lássam az arcát. Erre egy nagy sóhaj hagyta el a száját, majd csendesen kisétált az életemből. Mihelyst hallottam az ajtó csukódását, legszívesebben utána futottam volna. De nem lehetett. Annyira nehéz ez az egész. De legalább valami megmaradt belőle nekem.
Elkezdtem zokogni. Úgy folytak végig a könnyeim az arcomon, hogy lassan már a Niagara vízeséshez hasonlított. Nehezen, de felálltam, és magamra zártam az ajtót. Elkezdtem felöltözni. Nem akartam ebben a környezetben lenni, az otthon melegére vágytam, a saját ágyikómba. Az ajtón már dörömböltek szeretteim, de nem sikerült nekik bejutniuk. Mikor felöltöztem, könnyáztatta szemmel kiléptem az ajtón.
- Vigyél haza! – néztem anyukámra. Csak ennyit bírtam értelmesen kinyögni, utána megint csak sírtam és sírtam.
Beszélt az orvosommal, aki nagy nehezen, de megengedte, hogy hazamenjek, de csak szigorúan pihennem szabadott.
Innentől a történet Sebastien szemszögéből folytatódik!

Megérkeztem haza. Egyedül. Nagy üresség tátongott bennem, és tudtam, hogy ennek nem így kellett volna, hogy történjen. Teljesen elborult az agyam.
Annyira dühös voltam önmagamra, hogy elkezdtem törni-zúzni. Minden mozdítható tárgy összetört, leesett, vagy valami baja lett. Hogy lehettem ekkora marha? Hogy nem bízhattam benne? Csak én lehetek ilyen szerencsétlen!
Mikor kellőn kitomboltam magam odaléptem a hűtőhöz, és kivettem egy üveg whiskyt, majd elkezdtem szépen lassan elfogyasztani az üveg tartalmát, míg egy csepp sem maradt belőle. Aztán jött a következő és a következő. A szobánkban… oh igen, a szoba, amely csak a miénk volt. Ahol olyan szenvedélyesen szeretkeztünk… ahol minden olyan jó volt!
Leültem egy székre, szemben az ággyal, és az ágyat bámultam. Nem voltam képes belefeküdni. Nélküle nem. De elrontottam mindent!
Elővettem a telefonomat, ahol az egyik vidám pillanatban készült közös képünk volt a hátterem. Néztem, a gyönyörű mosolyát, a felhőtlen vidámságát. Annyira hiányzott. Én voltam a világ legszerencsésebb embere, most meg én vagyok a legszerencsétlenebb, akinek semmije sincsen.
A falhoz vágtam a telefonomat dühömben, és csak ittam és ittam tovább.
Talán 2 hét telhetett el, mikor a többiek megnézték, hogy merre is vagyok. Ordibálást és káromkodást hallottam lentről. 2 hete ki sem mozdultam ebből a szobából, és még csak aludni sem aludtam.
- Hééé, haver, merre vagy? – hallottam Jeff hangját egyre közelebbről, míg végül benyitott a szobába. – Mi van veled? – majd körülnézett, mikor látta üveges tekintetem, és semleges arcom. – Ember, hogy lehet ennyi whiskyt meginni? Emberileg lehetetlen! – majd beléptek a többiek is a szobába, és elkezdtek takarítani nálam.
- Semmihez ne nyúljatok, és hagyjatok békén! MENJETEK EL INNEN! – kikeltem magamból. Nem akartam, hogy ahhoz a dolgokhoz nyúljanak, amiket Ő fogott meg utoljára. Lehet, hogy soha többet nem fogom őt látni. El fog tűnni úgy, hogy sosem fogom megtalálni őt, és a gyerekemet!
- Miért nem mész, és teszel jóvá mindent? – kezdett bele David. – Tudod, hogy támogatunk téged. El is kísérünk, ha kell. Lara ismét nem veszi fel a telefont Kármennek, csak az anyukájával tud beszélni. Lara is bezárkózott mint te! Ne legyél hülye. Pattanj fel, csinálj valami emberkinézetet magadnak, aztán irány a reptér! – lelkesített David. Valahogy nem voltam lelkes.
Felálltam a székből, és lecsoszogtam a konyhába egy újabb üveg piért. Most éppen a tequila akadt a kezembe. Felmentem, megint leültem a székbe, és folytattam a vedelést.
- Haver, ez így nem lesz jó! Hívd fel őt, beszélj vele! Próbáld jóvátenni! – unszolt továbbra is David.
- Mit nem értetek azon, hogy takarodjatok el innen? Hagyjatok magamra! Egyedül akarok lenni. Attól, hogy itt idegesítetek, még nem lesz jobb! – törtem ki magamból. Nem látszódott meglepettség az arcukon. Hisz, ismernek már…
- Sebastien Lefebvre! – jött be Kármen is a szobába. – Ha nem emeled fel a kis fokhagyma seggedet a székből, szeded össze magad, és indulsz el jóvátenni a hibáidat, esküszöm neked, hogy megpróbálkozom a lehetetlennel és belefolytalak egy kanál vízbe! – mondta teljesen komoly hangon, mire a többiek elkezdtek nevetni. Én is kis mosolyra húztam a számat, de egyáltalán nem volt kedvem kimenni a házból. Tényleg… nem láttam kiutat ebből az egészből.

Szeretnék mindenkitől bocsánatot kérni, hogy eddig nem volt rész. Sajnos, semmi időm nem volt. De most igyekeztem! Remélem tetszett! :)
Puszil titeket; Lara

Sziasztok!

Üdv mindenkinek!

Kényszert éreztem, hogy írjak nektek, hogy miért is tűntem el. Nos, az a helyzet, hogy hétköznap teljesen lefoglal a suli. Hétfőn 2-kor jövök ki suliból, aztán este 6-ra vissza 8-ig, mert szalagavatós táncpróbánk van. Szerdán szintén ugyanez van, hétvégén meg tételek tanulok, vagy éppen arra a tantárgyra, ami szükséges. Mindez December.7-ig lesz, utána több időm marad írni.
Jelen pillanatban influenzás vagyok, ami mellé valami vírus is betámadott. ( Nagyon örülök neki ). Igyekszem az írással, de mostanában olyan fáradt vagyok, hogy affinitásom sincsen hozzá, csak az ágy mágneses erejét érzem magam körül :D
Tehát, sűrű elnézéseteket kérem, és igyekszem írni, elhihetitek, hogy szívesebben írnék, minthogy tanuljak, vagy táncpróbára járjak. Nem Dec. 7 után fog jönni a következő rész, előbb, de időpontot nem tudok mondani nektek. El nem tudom mondani nektek tényleg, hogy mennyire sajnálom. Remélem nem köveztek meg miatta! :D
Vigyázzatok addig is magatokra, és tanuljatok sokat! :)
Puszil titeket; Lara

When you're having a bad day or a bad week, you need to remember this lesson: sometimes the hardest lessons to learn are the one that our souls needs the most. You can't feel real joy unless you've felt heartache and you can't have a sense of victory unless you know what it means to fail!

47.rész

 "Mikor rossz napod vagy rossz heted van, mindig gondolj arra: néha a legnehezebbek azok a leckék, amelyek megtapasztalására a lelkünknek a legnagyobb szüksége van. Nem lehetsz boldog, míg nem voltál szomorú, s nem érezheted magad győztesnek addig, amíg nem tudod meg, mit jelent valójában veszíteni"

Ledöbbenve álltam az ajtóban, és meredten bámultam Sebastienre, akin semmilyen érzelem nem látszott. Mit gondol? Majd csak úgy simán odaadom a gyerekem? Akit 9 hónapig a szívem alatt hordtam, aki most már a mindent jelenti nekem?
- Mégis mit képzelsz magadról? – tört ki belőlem, és üvölteni kezdtem vele. – Ideállítasz, mint valami bunkó, követeled a még meg sem született gyereked, és azt kéred, hogy felejtselek el? Mit gondolsz te? Azért mert te vagy Sebastien Lefebvre a Simple Plan gitárosa akármit megtehetsz? Velem nem fogod ezt tenni! Nem tömegcikk egy gyerek. Mellesleg te mondtad, hogy felejtselek el, és a gyereket sem akarod látni. – teljesen felidegesítettem magam, a szívem a torkomban dobogott, és éreztem, hogy nem szabad tovább hergelnem magam, mert abból baj lesz.
- Lara, nyugodj meg! Gyere, ülj le! – jött oda hozzám Chuck, de leráztam magamról a kezét, és egy lépést se tettem.
- Menj vissza a kis álomvilágodba, és hagyjál engem békén. Mérget vehetsz rá, hogy soha nem fogod ezt a kis csöppséget látni! – üvöltöttem továbbra is, mire már Pierre lépett oda hozzám.
- Kérlek, gyere be, és itt beszéljétek meg. – mondta a dallamos hangján, de a düh teljesen elborított.
- Te csak ne nyúlj hozzá, mert még a végén eltörik valamid. – mondta még mindig halál nyugodtan Seb az ajtóban állva, mire láttam, hogy Pierre kezdi felhúzni magát.
- Nem ér annyit! Ne csinálj hülyeséget! Menjünk be! – fordultam meg, mire meglendítettem az ajtót, hogy becsukódjon, és közben átkaroltam Pierre-t, majd ismét elkezdtem sírni.
- Nem fogom hagyni a ti kis románcotokat. – hallottam Seb hangját, majd eltűnt mellőlem Pierre, és egy hatalmas puffanást hallottam. Megfordultam, és azt láttam, hogy a két srác verekszik, és szidják egymást mint két kocsis.
- Fejezzétek be! – léptem oda hozzájuk, és igyekeztem Sebastien-t leszedni Pierre-ről, miközben püfölték egymást. Egy erős fájdalmat éreztem az oldalamban, alig kaptam levegőt, majd leültem a két fiútól fél méterre, és elkezdtem kapkodni a levegőt. Valamelyik oldalba vágott. Chuck, Jeff és David odarohantak a fiúkhoz szétszedni őket, Kármen és anyukám viszont hozzám rohantak. Nem tudtam megszólalni, annyira szúrt, és fájt az oldalam, a levegőt meg még mindig kapkodtam. A 3 fiúnak sikerült szétszednie Pierre-t és Sebastien-t, akiknek a pólója nem nagyon volt egyben, és az arcuk sem a festéktől volt piros. Mind a ketten aggódva néztek felém.
Szemeimet összeszorítottam, és úgy igyekeztem elnyomni a fájdalmat, meg persze újra levegőhöz akartam jutni.
- Nézzétek meg, mit csináltatok! – guggolt le mellém Jeff, és a többiek is követték őt, így mindannyian körém gyűltek, kivéve a két fiút. Meredten álltak, és bámultak, ahogy szenvedek.
- Ez is a te hibád! Ha nem akarod lefektetni, most nem vagyunk itt! – ugrott neki Sebastien még egyszer Pierre-nek.
- Nem történt semmi köztünk! Félreérthető helyzet volt, de semmi nem történt köztünk! – üvöltötte Pierre, miközben megint elkezdték püfölni egymást. Erőt vettem magamon, amennyire csak lehetséges volt, és igyekeztem kiengedni a hangomat.
- Menjetek el innen. Mindannyian! – suttogtam, mert csak arra voltam képes, de valami csoda folytán meghallották, és leálltak. Mindannyian rám meredtek, én meg csak fogtam az oldalamat, és rájuk néztem. – TŰNJETEK MÁR EL! – mondtam ismételten, mire mindannyian lesütötték a szemüket. Az oldalam még mindig rettentően szúrt. Nem akart múlni a fájdalom. Ez talán, nem is csak fizikai fájdalom volt… mélyen, legbelül ez lelki fájdalom is volt egyben. Hogy nekem mindezt most el kell viselnem akaratom ellenére.
Láttam, ahogy Sebastien felém nyúl, de teljes testemmel elfordultam tőle.
- Ne érj hozzám, és takarodj el innen, és felejts el végre! Felejtsd el, hogy van egy gyereked. Na? Milyen érzés? A nagy macsó most mit fog tenni? Kinyomod belőlem a gyereket, hogy a tiéd legyen? – nevettem el magam, de ez persze nem igazi nevetés volt. – Gratulálok mindannyiótoknak. Nem így ismertelek meg titeket. Mivé váltatok? Egymást ölitek egy nő miatt? Ez most komoly? Én, mint aki részt vesz ebben az egészben mondja azt, hogy nem éri meg. Fogadjátok meg a tanácsom…. és ha most kérhetlek titeket, menjetek el innen most azonnal. Szedjétek össze a cuccaitokat, és felejtsetek el. De komolyan. Nem lesz harag, oké? – próbáltam kissé viccesre venni a figurát, de nem nagyon ment, csak magamban sikerült mosolyognom.
Lassan elbattyogtak a srácok összeszedni a cuccukat, míg én még mindig Kármennel és anyukámmal az oldalamon ültem a földön, és kapkodtam a levegőt. Emlékezetem szerint, ennek már el kellett volna múlni. Ezt onnan tudom, hogy sokszor estem le a lépcsőn, és kerültem hasonló szituációba. Bárcsak megint kislány lehetnék! Iskolába járhatnék! Nem lenne ennyi gondom, csak az, hogy aznap mit játszunk a barátnőimmel.
- Lara, ideje lenne felállni a földről, mielőtt felfázol! – szólalt meg édesanyám végül, aki csendben figyelte az eddig történteket. Szerencsére semmit nem értett abból, amit mondtunk egymásnak. Szerencsére? Kitudja...
- Még egy picit hagy üljek, kérlek! – mondtam elhaló hangon, majd becsuktam a szemem, és próbáltam felidézni pár kedves pillanatot Sebastiennel. Vége. Ennyi volt. Minden szerelem véget ér egyszer… és ennek itt kellett véget érnie…
- Lara, menjünk be az ágyra, ott feküdj le! – mondta legkedvesebb barátnőm, Kármen. Aggódtak értem, de vajon én magam miatt miért nem?
- Nem megy. – szólaltam meg halkan, de a szemeimet még mindig csukva tartottam. Anyukám kezét éreztem az oldalamon, ahol oldalba vágott valamelyik srác, majd valami hideget.
- Azonnal be kell vinni őt a kórházba! – tört ki hisztérikusan belőle, mire képes voltam kinyitni a szemem. Lenéztem, hogy lássam én is miért akadt ki ennyire. 

Ne haragudjatok, hogy rövid lett, de valahogy nem tudtam, hogy hogy is fejezzem be a részt. De remélem így is tetszeni fog nektek! :)

Puszil titeket: Lara

You know what’s the difference between promises and memories? We break promises, but memories break us..

46.rész

"Tudod mi a különbség az ígéretek és az emlékek között? Az ígéreteket mi törjük meg, míg az emlékek minket törnek meg"

Olvasd úgy, hogy hallgatod a zenét! :)

Hangos zokogással rohantam ki anyukámhoz, aki azonnal megölelt, és próbált lenyugtatni a simogatásával. Nem ment. A szívem szakadt meg, hogy így kellett, hogy beszéljek Daviddel. Annyira rossz ez az egész helyzet, de nem én akartam ezt. Életemben először azt tettem, amit mondtak nekem.

2 hét elteltével…

10 hetes terhes voltam, és mivel eléggé vékony alkat vagyok, meglátszik rajtam minden. A pocakom napról napra egyre kerekebb lett, és egyre többször beszéltem is a kisbabámhoz, habár még eléggé aprócska idebenn. Anyukám teljesen meg van bolondulva, naponta vesz valamit a kis lurkónak, meg nekem is, bár még rám jönnek a régi cuccaim.
2 hete nem hallottam felőlük semmit, de még csak az interneten sem néztem utánuk. Anyut folyamatosan hívogatja Kármen, de szerencsére van olyan kedves, és nem árulja el, hogy itthon vagyok, sőt! Még ő is eljátssza a kétségbeesett anyát, aki keresi gyerekét. Nekem van a világon a legeslegjobb anyukám!
Két nappal később a parkban ültem egy hintában, és néztem az ott sétáló embereket. Természetesen mikor látja az ember a legtöbb párt? Amikor neki szerelmi bánata van. Ez Murphy. Már egy jó ideje csak bambultam, amikor a telefonom csörgése kizökkentett a gondolataimból.
- Szia anya, mondjad. – vettem fel kedvesen a telefont.
- Szia kincsim, haza tudnál jönni segíteni nekem egy kicsit? Nem bírom már annyira ezt a sok teendőt.
- Persze, rohanok! – azonnal felpattantam a hintából, és elindultam hazafele. Szerencsére a park csak bő 10 percre volt tőlünk, így hamar haza is értem. Kinyitottam a bezárt ajtót, majd jókedvűen, - amennyire lehetett, - beléptem az ajtón.
- Megjöttem anya! Mit kell segítenem? – letettem a cuccaimat az előszobában, majd besétáltam a konyhába, ahol majdnem szívinfarktust kaptam. Ott ült velem szemben a második családom. Egyenként néztem bele mindenki szemébe, és csak fájdalmat láttam bennük, ahogyan ők is csak azt láthattak az enyémben. Könnyek gyűltek szemembe, de még mindig ledermedve álltam, és nagyokat pislogtam, miközben lassan elkezdtek potyogni a könnyeim.
- Barátnőm, úgy hiányoztál! – állt fel Kármen, és odalépett hozzám, majd megölelt, amit én nem viszonoztam neki. Még mindig teljesen le voltam döbbenve, hogy itt vannak. Egy ember kivételével. Sebastien sehol nem volt. Most nem tudom, hogy ez jó, vagy rossz?
- Lara, baj van? – lépett oda hozzám Chuck, és próbálta velem felvenni a szemkontaktust, ami neki sem sikerült, üres tekintettel bambultam magam elé. Pár perc elteltével, mikor minden átfutott az agyamon, erőt vettem magamon, és sikeresen megszólaltam.
- Mit kerestek itt? – tettem fel a tömör, egyszerű, lényegretörő kérdést.
- Nem hagyhatunk egyedül téged, mikor babát vársz. Ez az egész egy nagy baromság, vissza kellene jönnöd. Mind a ketten makacsok vagytok. Betegségre hivatkozva lemondtuk a turnét is. Sebastien is csak otthon gubbaszt, iszik, még fürdeni sem képes elmenni, és meg kell hogy mondjam, nem kellemes az 5 méteres körzetében lenni. – próbált poénkodni egy kicsit Jeff, de valahogy most nem voltam vicces kedvemben.
- Honnan tudtátok, hogy itt vagyok? – tettem fel ismét ezt az egyszerű kérdést.
- Anyukád felhívott 2 nappal ezelőtt, hogy itthon vagy, csak te nem akartad, hogy tudjunk rólad akármit is. Kanadában a rendőrség keresett téged, mert fogalmunk sem volt, hogy merre vagy. Arra meg nem gondoltam volna, hogy van annyi pénzed, hogy hazajössz, hisz nem álltunk sose úgy anyagilag. – válaszolt Kármen, bár egyáltalán nem tetszett nekem ez a válasz.
- Megoldottam, látod. Itthon vagyok, és nem vagyok rátok kíváncsi. Nem voltam eléggé érthető a telefonban David? – fordultam felé. – Megmondtam, hogy minden kapcsolatot meg akarok veletek szakítani, és én ezt nem viccből mondtam. – mondtam teljesen komolyan, bár a könnyeim még mindig potyogtak. David arca teljesen felismerhetetlen volt számomra. Mérhetetlen fájdalom, egy csepp móka sem, vagy mosolyra húzódó ránc rajta. Semmi. Csak a szimpla fájdalom.
- Fontos vagy nekünk. Egy család vagyunk, hát értsd már meg! Nem léphetsz le csak úgy! Sebastien gyerekét hordod a szíved alatt, hát nincs egy csepp anyai érzés sem benned? – emelte fel egy kicsit a hangját. Mikor ránéztem újból az arcára, ismételten ledöbbentem. Könnyek gyűltek a szemébe, és a harag látszódott az arcán.
- De van. Azért nem megyek vissza. Egyértelműen megmondta Sebastien, hogy nem akar se engem, se a babát egy olyan dolog miatt, ami meg sem történt. – ekkor Pierre-re néztem. – Nem haragszom rád. A szememben még mindig egy jó barát vagy, ahogyan ti is. – itt mindenki másra ránéztem. – Örülök neki, hogy eljöttetek hozzám, de ezt nekem kell végigcsinálnom….
- DE NEM KELL EGYEDÜL! – csattant fel David, belevágva a mondatomba. Ekkor egy kicsit elmosolyodtam.
- De igen, David. Neked ott van Kármen, és a banda. Nektek meg ott van a banda, a rajongók, barátnőszerzés, stb… Kérlek, felejtsetek el engem. Ma este aludjatok itt, de szeretném, ha holnap elmennétek, és soha többé nem jönnétek vissza. – Ledöbbent mindenki, és teljes csalódottság látszott az arcukon. A szívem immáron már 6 darabban volt. Kármen,David,Jeff,Pierre,Chuck, és Sebastien. Övéké a szívem, és most, hogy már nem vagyunk együtt, a szívem sem lehet egy darabban.
Sarkon fordultam, és bementem a szobámba, ahol hangos zokogásba törtem ki. Miért kell ennek ennyire fájnia? Miért nem lehetne az élet egy kicsivel egyszerűbb? Vagy csak… enyhítsen valami a fájdalmamon… Aznap este nem láttam őket, csönd volt a lakásban, viszont tudom, hogy nem mentek el. Anyu biztosan mindent elintézett. Én az utcai ruhában aludtam el az ágyamon, tele zsepivel, és vörös szemekkel.
Másnap reggel csörömpölésre keltem fel, mire kimentem a konyhába, ahol éppen Chuck próbált segíteni anyumnak reggelit készíteni, de közben összetört egy poharat. Kármen fordított nekik folyamatosan. Annyira jó volt őket nézni. De fel kell ébrednem az álomból, és vissza kell csöppennem a valóságba. Így hát teljes fapofával köszöntem mindenkinek, majd töltöttem egy pohár narancslevet, és visszamentem a szobába. A sírás határán voltam ismét, de erősnek kellett, hogy maradjanak. Addig, amíg el nem mennek, az meg csak pár óra!
Gondolataimban elmerülve szürcsölgettem a narancslémet, mikor kopogtak az ajtómon, de a választ meg se várva, már be is nyitottak. Na vajon ki más lehetett volna, ha nem Pierre Bouvier?
- Pierre, nincs hangulatom a bájcsevegéshez. – kezdtem el egyből, mielőtt megszólalhatott volna.
- Miért nem vagy hajlandó hagyni, hogy segítsünk neked? Annyira rossz téged így látni. – leült mellém az ágyra, és megsimogatta az arcomat.
- Pierre, mikor legutóbb mi kettesben maradtunk, majdnem valami rossz történt.
- Ne úgy vedd ezt most fel, hogy meg akarlak fektetni. Úgy ülök itt melletted, mint egy barát, aki segíteni akar egy nagyon kedves barátjának, aki a következő énekest hordja a szíve alatt. – Akarva, akaratlanul is elmosolyodtam erre. Innentől kezdve, mintha egy kicsit feloldódtam volna, de azért tartottam magam. Szépen, nyugodtan elkezdtünk beszélgetni, és elmesélte, hogy mi történt, miután és eljöttem onnan, és mindenki milyen rosszul érzi most magát, meg a hangulat is egyenlő egy hulláéval.
Amikor már nevettem, mert sikerült a hülye poénjaival, meg kifigurázásaival felvidítania, csöngettek, mire a szívem a torkomban kezdett el dobogni, és rossz érzésem támadt. Felpattantam egyből, és rohantam kinyitni az ajtót. Sebastien Lefebvre állt velem szemben, teljesen közömbös arccal. Köpni nyelni nem tudtam.
- Te mit keresel itt? – megint millió és egy könnycsepp gyűlt a szemembe, aztán mindenki kidugta a fejét a fal mögül, hogy hallhasson mindent.
- Azért jöttem, hogy megbeszéljük a baba jövőjét. Ha megszületik, odaadod nekem, én felnevelem őt. Minden hónapban utalok egy bizonyos pénzösszeget, amiben megállapodunk a számládra, cserébe elfelejtesz engem, és azt, hogy van egy gyereked. 

Anyone can easily walk away, no one is forced to stay, we all have choices. The real test is if somebody would rather stay with you, even though walking away could be much easier

45. rész

"Bárki könnyen elsétálhat, senkit sem kényszeríthetünk maradásra, mindannyiunknak van választása. Az igazi teszt az, mikor valaki akkor is melletted marad, mikor az lenne a legkönnyebb és legegyszerűbb számára, hogy egyedül hagyjon"

 

Mikor legközelebb feleszméltem, már a repülőn ültem, az ablakon bámultam kifelé miközben a könnycseppek egyenként hullottak a felsőmre. Ennyi volt. Pár óra, és otthon leszek. Anyukámnál. Biztosan csalódást okoztam neki most. Még azt sem tudja, hogy terhes vagyok. Fogalmam sincs, hogy mondhatnám el neki az egész történetet, hiszen nem erre tanított engem. De biztos vagyok benne, hogy meg fog érteni. Anyu mindig megért! Meg akarom ölelni…
Pár óra elteltével már a Budapesti repülőtéren találtam magam a 3 bőröndömmel. Anyu nem is tudja, hogy jövök. Azt hiszem, ideje lenne felhívnom őt. Elővettem a telefonomat, bekapcsoltam. Egymás után csöngött a telefonom, hogy üzenetem jött. Kármentől, Davidtől, Pierretől, Chucktól és Jefftől. Az összesen kitöröltem, majd nagy levegőt véve tárcsáztam anyukámat. Második csöngésre már fel is kapta a telefont.
- Szia anya! – színleltem nagy boldogságot, hogy legalább még most ne aggódjon.
- Szia kincsem! Mi a helyzet? Hogy vagy? Annyira hiányzol! – kezdte el sorolni, mire én egy kis mosolyra húztam a számat.
- Anyu, nemsokára otthon vagyok. – mondtam mosollyal a hangomban, mire egy pillanatra elhallgatott, majd belesikított a telefonba, mire eltartottam a fülemtől a mobilt.
- Mikor indul a géped? Lányom, alig várom, hogy itt legyél már, olyan rág láttalak!
- Anya, az a helyzet, hogy a repülőtéren vagyok, úgyhogy nemsokára otthon vagyok. – erre újabb sikongatás lett a válasz, mire egyre jobban kezdtem örülni, hogy hazajöttem.
- Kimenjek érted? – kérdezte izgatottan.
- Nem kell, nemsokára találkozunk! Szia! – köszöntem el tőle gyorsan, majd letettem a telefont. Elindultam keresni egy taxit, ami elvisz a pályaudvarra. Szerencsére itt mindig sokan vannak, bár sajnálatos módon, mindig horribilis összeget kérnek el az utastól. Hosszú zötykölődés után érkeztem meg a pályaudvarra, és összesen 15 percem volt, hogy elérjem a vonatomat. Így hát 3 nagy bőrönddel kezdtem el futni a jegykiadóhoz, majd fel a vonatra. Időben szálltam fel rá, bár még mindig volt 4 percem az indulásig. 25 perc, és megérkezek a szeretett városomba, ami annyira hiányzott nekem. Az emberek, a szokásos helyeim, a kedvenc cukrászdám! Sok mindent be kell majd pótolnom. Meg persze munkát kell keresnem. De mégis hogy mondjam el anyukámnak, hogy nagymama lesz? Ehhez hasonló gondolatok keringtek a fejemben, miközben megérkeztem a szülővárosomba. Ott ismételten fogtam egy taxit, ami egyenesen a házunk elé vitt. Kifizetettem őt is, majd beléptem a házba. Az ismerős illat, a kiskutyám, a szobám! Ohh, istenem, a szobám!
Beléptem az ajtón, majd anyukám rögtön a nyakamba ugrott, és zokogásba tört ki, mire nekem is könnyek gyűltek a szememben.
- Anya, ne sírj, itthon vagyok. – öleltem meg még szorosabban, aztán lassan elkezdett lenyugodni. Elvette a bőröndjeimet, majd egyenesen a fürdőbe ment, ahol a mosógép volt, és elkezdte kimosni a ruháimat. Még mindig halkan zokogott, de ez a pozitív dolgoktól való zokogása volt. Leültem a konyhába, majd vártam, hogy végre ő is leüljön hozzám. Nem is telt sok időbe, egy 10 perc múlva már ő is leült az asztalhoz.
- Tudom, hogy ez így sok lesz neked egyszerre, de tudnod kell valamit… - lehajtottam a fejemet, és tényleg elszégyelltem magam… - Kint, megismerkedtem egy nagyon helyes sráccal, akivel össze is jöttem… - kezdtem el a mesét… - aztán… nagyon jóba lettem az egyik barátjával, tényleg, nagyon nagyon aranyos, de nem csak ő, hanem mindenki más… - szépen lassan részletesen elmeséltem neki mindent, majd a csattanót a végére hagytam. – és mindez azért van, mert én terhes vagyok, és féltékeny volt Pierre-re, pedig nem történt köztünk semmi! – képtelen voltam a szemébe nézni, nem akartam látni a fájdalmat az arcán. Nagy meglepetésre ő felállt,  odasétált hozzám, és felemelte a fejemet, hogy rá nézzek.
- Kicsim, megoldjuk! Mindent megoldunk, hisz egy család vagyunk! Nem haragszom rád, hisz azt hitted, hogy ez egy végleges kapcsolat lesz… nem te tehetsz erről, a pasik néha csinálnak ilyen hülyeségeket, de a végén rájönnek, hogy elrontották.
- Engem nem érdekel, soha többet nem szeretném őt látni! – beszélgettünk még egy jó pár órát, majd mind a ketten elmentünk lefeküdni, mert eléggé kifáradtunk. Ő azért, mert körbeugrált, én meg az utazástól, és a stressztől.
Mikor készültem volna épp elaludni, megcsörrent a telefonom. Kármen volt az.
- Éppen aludni készültem, mondjad gyorsan. – tettem úgy, mintha misem történt volna.
- TE NORMÁLIS VAGY? – kezdett el nekem üvöltözni a telefonba. – Hova mentél? Hol vagy? Mindenki halálra aggódik érted!
- Mond meg nekik, hogy nem kell. Jó helyen vagyok. Tényleg, nyugiiii, nincs semmi baj. – mondtam halál nyugodtan.
- De akkor is! Miért kellett elmenned? Nem ez a megoldás! – mondta hisztérikusan Kármen.
- Sebastien mondta, hogy soha többet nem akar látni. Márpedig ha soha többet nem akar, akkor el kellett jöjjek onnan.
- Mi lesz a babával? Nem akarod, hogy tudja ki az apja? Vagy mi lesz veled? Ne csináld ezt! A srácok éppen Sebastien fejét verik a földbe, hogy ideje belátnia, hogy hülyeséget csinált!
- Hagyjátok. Mindjárt mennek turnéra, és ő döntött. Ennyi. A baba meg az én gondom, senki másé! – ekkor valami érdekes hangot adott a ki a telefon, majd egy férfi hang szólalt meg.
- Na idefigyelj te kismama! Azonnal húzd vissza azt a formás kis popódat hozzánk, vagy kénytelen leszek én elmenni érted. Képes vagyok lemondani a turnét. – igen, David, ki más is lenne.
- Ohh David. Nyugi van, mondom! Nem megyek vissza, és ne is hívjatok többet. Ne keressetek, és Sebastient is hagyjátok békén. Nekem most nyugalomra van szükségem, nem pedig a stresszre.
- De hééé, én vagyok a keresztapa! Kármen meg a keresztanya! Hogy lehetünk jó keresztszülők, ha itt sem vagytok? Én el akarom kényeztetni a kis gitárbajnokot. – hallottam a szomorúságot a hangjában. A szívem majd megszakadt, de muszáj volt.
- Sajnálom David. Soha nem fogjátok őt látni. Soha nem megyek vissza oda. Nem akarom, hogy valaha is megtudja, hogy ki az apja. Sajnálom David, én nagyon szeretlek titeket, de ez nem fog menni. Mi… nekünk… - ekkor elkezdtek potyogni a könnyeim. – soha többet nem szabad találkozunk. – majd gyorsan letettem a telefont, a könnyeim potyogtak, közben szétszedtem a telefonom, és kettétörtem a sim kártyát.

Ne haragudjatok, hogy eddig nem hoztam részt, de a feje tetején áll a világom, és egy perc időm sincs. Remélem azért tetszik eléggé ez a rész ahhoz, hogy kiengeszteljelek titeket! :)
Szeretném, ha írnátok véleményt, és leírnátok, hogy szerintetek hogy mi lesz a következő részben! :) Az előző résznél nagyon tetszettek az ötletek, és az is, hogy mennyire kreatívak vagytok! Örülök, hogy ilyen olvasóim vannak. Szép vasárnap estét mindenkinek!
Puszil titeket: Lara.~

It feels like.. everything just disappears. No past, no future: just the moment.

44.rész

 "Olyan mintha minden eltűnne. Nincs múlt, nincs jövő, csak a pillanat"

-Úristen! Mit csinálok? – gondoltam magamban, majd kiült a kétségbeesés az arcomra is. Ő továbbra is lágyan bámult rám, és ajkaimat nézte folyamatosan. Meg akar csókolni…
- Neee, Pierre, mit csinálunk? – bújtam ki alóla, majd felálltam, és fel s alá járkáltam az ágy előtt. – Tudom, hogy adtam rá okot! De te ezt ki is használtad! Babát várok valakitől, aki nem te vagy! – mérgelődtem folyamatosan, mire ő csak csóválta a fejét.
- Nem történt semmi. Kedvellek, és tudom, hogy nem vagy az enyém. Sajnálom, ha úgy érezted, hogy esetleg…. rád akarom tukmálni magam, erről szó sincs! – kért bocsánatot tőlem… én nem tudtam haragudni rá. De ki tudna rá haragudni?
- Jólvan, túldramatizáltam. Ne haragudj te se rám. – húztam a számat. – na, takarítsuk össze inkább a romokat, amiből sütit akartunk csinálni. – mosolyodtam el végül, mire felállt, és lementünk a konyhába. A konyha úgy nézett ki, mintha a III. világháború tört volna ki ott.
- Komolyan mi akarjuk ezt eltakarítani? – szólalt meg végül Pierre, miközben vakarta a fejét.
- Egyértelmű. Mi okoztuk, hát hajrá! – mondtam, majd elindultam összeszedni a szemetet, a tojáshéjakat, és az egyéb ilyen finom dolgokat, amitől felfordul a gyomrom.
- Te nem csinálsz semmit? – kérdeztem Pierre-től úgy negyed óra után, aki még mindig a konyha bejáratánál állt, és nem volt hajlandó megmozdulni.
- Nem, olyan jó téged így nézni. – húzta széles mosolyra a száját.
- Csak nem képzeled, hogy egyedül fogom én ezt megcsinálni? – sétáltam oda hozzá, és arcomat az övébe fúrtam, remélve, hogy hatásos lesz, vagy elérek valamit a ’női bájaimmal’. Megfogta a felkaromat, és odanyomott a falhoz, miközben arcunk még mindig hihetetlenül közel volt egymáshoz. Nagy levegőket vettem, próbáltam leplezni az izgatottságomat. Teljesen kipirultam, és ki is melegedtem.
- Ti meg mi a francot csináltok? – szólalt meg egy ismerős hang. – Hülye kérdésre, hülye válasz. Tudom már mi folyik itt. Érezzétek jól egymást! – fejezte be végül Sebastien. Nagy szemekkel bámultam rá, és el akartam mondani neki rögtön, hogy semmi nem történt köztünk. SEMMI! Igen... félreérthető a helyzet, de nem az én hibám volt! Megmozdulni nem tudtam... meredten bámuultam utána, aki hangos ajtócsapkodással elhagyta a házat. Leráztam magamról Pierre kezeit, majd újra idegesen fel alá járkáltam.
- Muszáj volt ezt? Látod mit csináltál? Miattad elveszítem őt, pedig nem is történt köztünk semmi! – üvöltöttem vele. Nem én kezdtem ki vele! Jó, az ágyas jelenetnél igen, de most tényleg nem én voltam a hibás. Felkaptam a táskámat a nappaliból, majd Sebastien után siettem. Kilépve a házból már sehol sem találtam őt.
- Nem fogod megtalálni őt… egy ideig… - lépett ki utánam Pierre, mire megint teljesen ideges lettem.
- Te csak ne szólj semmit! Ahelyett, hogy ott állsz, a barátod keresésére indulhatnál. – majd elindultam Kármenhez, hogy a segítségét kérjem. Meg persze Davidét is, hisz ismeri Sebastien minden egyes mozdulatát.
Gyalog kicsit hosszú volt, de mikor megláttam ott Sebastien kocsiját, kicsit lenyugodtam. Tisztáznom kell vele ezt az egészet. Semmi nem történt köztünk! Odaérve az ajtóhoz, kopogtam, csöngettem, dörömböltem. Végül David nyitott ajtót fapofával.
- Semmi nem történt, és nem az én hibám! – rontottam be a házba, Davidet félrelökve. Sebastien kerestem, és szerencsére hamar meg is találtam a nappaliban Kármennel.
- Sebastien, kérlek! Semmi nem történt köztünk! Nem az én hibám volt az egész! Ő fogott le! – kezdtem bele egyből, mire ő kifejezéstelen arccal nézett rám.
- Persze, végülis, én nem az énekes vagyok… - mondta szarkasztikusan.
- Ne csináld már! – hisztérikusan sírni kezdtem.  – tényleg nem volt semmi, semmit nem akarok tőled! Téged akarlak! Tőled várok babát!
- Ne gyere itt nekem a babával! – üvöltött rám. – nem fogsz magadhoz láncolni egy gyerekkel, ezt most tudatosítsd magadban! – teljesen ledöbbentem, és immáron nem voltam hisztérikus, csak csendben zokogtam magamban. David és Kármen egy fotelből hallgatták végig ezt a beszélgetést.
- Te végiggondolod azt, amit mondasz? – fordultam értetlenül felé.
- Igen. Ennél biztosabb nem is lehetnék magamban. Nem akarok többet egy ágyban aludni veled, és még csak egy levegőt sem akarok szívni veled egy légtérben. – mondta teljesen ridegen.
- Rendben. – fordultam meg, majd elindultam ki fele a házból.
- Lara, várj! – futott utánam Kármen, de leráztam magamról. Nem kell a dráma. Megértettem. Ápolgassák csak Sebastien lelkét, ameddig csak akarják. Ha nem akar többet hallani rólam, ám legyen. Lehet, hogy így tényleg könnyebb lenne mind a kettőnknek…
Taxival elmentem Sebastien házáig, ahol összepakoltam minden cuccomat. Persze csak azokat, amiket magammal hoztam, amiket ő vett nekem, azokat meghagytam. Az közös képeket is elraktam. Azt akartam, hogy úgy érezze, mintha soha nem is léteztem volna. Semmi búcsúlevél, semmi könny, vagy kis plüssállat, hogy még jobban leégessem magam.
Mikor összepakoltam a cuccomat, leültem még a gép elé, foglaltam egy repülőjegyet. A repülő 7 óra múlva indul. Tökéletes! Nem kell rohannom szerencsére, bár van egy átszállás. Ez a kellemetlenebbik része.
A 3 megpakolt bőröndömmel beszálltam a 10 perccel ezelőtti kihívott taxiba, majd elindultam a repülőtér felé. Sosem szabad hátra nézni, így hát én is így tettem. Nem néztem vissza.

Remélem tetszett nektek a rész, tudom, hogy nem lett hosszú, de megszenvedtem vele. Szeretnélek titeket arra kérni, hogy írjátok le nekem kommentbe, hogy szerintetek mi lesz a folytatás? Tehát, hogy szerintetek mit fogok írni a következő részbe? :) Ezt csak egy pár rész erejéig kérném tőletek, ilyen... közvélemény kutatás. Meg persze, hogy izgalmasabbá tegyem a történetet. Remélem segítetek nekem ebben. Előre is köszönöm annak, akinek nem lesz fáradtság kommentet írni. Puszillak titetek! :)
Lara